Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent

ADVENT 1. VASÁRNAPJA

Advent van. A várakozás és az előkészület időszaka. Készülünk az Úr Jézus eljövetelére. Maga az advent szó is eljövetelt, megérkezést jelent.
Meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún, várakozásunk jeleként. A jövő vasárnap már két gyertya fog égni, aztán három, és végül négy. Miközben a nappalok egyre rövidülnek és az éjszakák hosszabbodnak, a mi adventi koszorúnkon egyre több lesz a fény, jelezve hogy a Karácsony fénye is közeleg.
Advent idején azonban nem csak Jézus születésének a megünneplésére készülünk. A másik érkezésre is gondolunk ilyenkor: Jézus majdani dicsőséges második eljövetelére. A mai szentmise evangéliuma is az idők végén visszatérő Krisztusról szól.
Jézus kétezer évvel ezelőtt, ahogy azt az ószövetségi próféciák előre hirdették, eljött a világba, eljött a betlehemi istálló egyszerűségében és kiszolgáltatottságában, magára vállalva az emberlétet, hogy megváltsa a világot a bűntől és megnyissa ez ember előtt a mennyet. De tudjuk, hogy egyszer újra eljön, már nem mint jászolban fekvő kisded, hanem mint isteni bíró, hatalommal és dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. Mindannyian meg leszünk ítélve, tetteink alapján. Erre a végidőkbeli eseményre irányul advent első vasárnapján a figyelmünk. Már most, az adventi készület kezdetén, arra gondolunk, hogy hová kell eljutnunk és megérkeznünk, kivel találkozunk majd az út végén: az életünk végén és majd az utolsó ítéletkor.
A Jézussal való találkozásra készülnünk kell. Egy életet kaptunk erre a fölkészülésre. A készülődésben nem vagyunk egyedül, nem maradunk segítség nélkül. Maga Jézus siet a segítségünkre, hiszen ki más is tudna igazán segíteni? Jézus most is velünk van, Ő most is jön, érkezik: a szentségekben, az Egyház tanításában, a belső sugallatok által. Nekünk pedig feladatunk, hogy fölismerjük és befogadjuk Őt. Jézus Isten létére is a barátunknak mondja magát. Velünk van most is és segíti utunkat, hogy az eljövendő nagy nap ne az örök kárhozatunknak, hanem az örök üdvösségünknek legyen a kezdete.
A Karácsony akkor lesz bennsőséges, lelkiekben gazdag és szép, ha az életünk középpontjában Isten áll. Ha pedig Isten áll az életünk középpontjában, akkor a másik ember is fontos számunkra. Az éppen becsöngető szomszéd néni, a súlyos beteg rokon, a házastársunk, a gyermekünk. Mert mi mindannyian Isten szeretett gyermekei vagyunk, kivétel nélkül. Isten még az ellenségeinket is szereti, ezt ne feledjük. Szeretnünk kell egymást, ami nem mindig könnyű, de Jézus segítségére mindig számíthatunk. Ő jön és segít. Így aztán tulajdonképpen minden napunk advent. Egész életünk.
A karácsonyi fölkészülés során ne mulasszuk el az önvizsgálatot, lelkünk rendbetételét. Gondoljunk Pál apostol szavaira: „Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.” Törekedjünk a békére. Békében élni Istennel, önmagunkkal, másokkal. Nem jutunk el az ünnep örömére, nem lesz igazi karácsonyunk, ha békétlenség van a szívünkben. Mert a karácsonyi öröm forrása a betlehemi megtestesülés, az a tény, hogy Isten emberré lett, és ezt a szent titkot, az ebből fakadó örömet csak a megtisztult és megszentelődött lélek képes befogadni.
Fogjuk meg Jézus kezét és ezután soha ne engedjük el, hogy a ránkruházott életfeladatoknak eleget tehessünk, és amikor majd földi pályafutásunk végén szemtől-szemben találkozunk Vele, a mi szeretett Jézusunkkal, az legyen életünk legszebb napja, az örök élet hajnala: ADVENT!

advent-elso_img.jpg

 
ADVENT 2. VASÁRNAPJA      Advent 2. vasárnapján Keresztelő Szent János lép színre. A nép kissé zavarodottan hallgatja, amikor valamiféle „Isten Bárányát” emleget, meg azt, hogy ő csak előhírnök. Nagy hatású a fellépése. Nem ő a messiás? Valaki más is jön még? Ha igen, ki az?
Korunk embere is úgy érzi, hogy maga alá temeti egyfajta szellemi zűrzavar. Ez a zűrzavar alapvetően a hitvesztéssel kapcsolatos. A hitét vesztett ember zűrzavarba sodródik, hatása alá kerül a különböző szellemi irányzatoknak, és tanácstalanná válik, még ha kifelé magabiztosnak mutatja is magát.
Keresztelő János idejében a zsidóság körében volt egy téves vallási nézet az eljövendő megváltóról és magáról a megváltásról. Keresztelő János a Megváltó közeledtéről beszélt, akit Isten Bárányának nevezett. Ezt a zsidók nehezen tudták értelmezni, mert ők egy politikai messiást vártak, aki majd fölszabadítja Izraelt a rómaiak uralma alól. Egy messiás, aki bárányként lép a világ porondjára, hogyan is tudná megszabadítani a népet az elnyomóktól? Voltak azonban, akik megsejtették a próféta szavaiban az igazságot. A szívük mélyén megértették, hogy a Messiás áldozatként jön a világba. Ma is ezt kell megértenünk. Jézus, kétezer évvel ezelőtt, önmagát megalázva jött el, mint megváltó. A megváltás a bűntöl és a bűn következményétől, a haláltól váltja meg az embert. Nem csak a zsidókat, hanem az egész emberiséget, - mindazokat, akik hittel fogadják a Messiást. Jézus azért lett emberré, hogy a saját halála árán megváltsa az embert a haláltól, ami Ádám bűne óta minden ember osztályrésze. A zsidók ezt sem értették. Élt köztük egy hiedelem, mely szerint a messiás, ha majd eljön, halhatatlan lesz, és megölni sem lehet. Ezzel szemben Jézus nem csak hogy elszenvedte a halált, de emberi kéztől halt meg. Jézus a betlehemi megtestesüléssel nem pusztán emberré lett, hanem egyszersmind az emberek kezére adta magát. Tette ezt Isten létére. Ez az, amit a nem keresztény vallások, pl az iszlám is, elképzelhetetlennek tartanak. Mi keresztények tudjuk, hogy a szerető Isten vállalta értünk a halált is, és ezzel együtt, már kisgyermekként, vállalta értünk a betlehemi jászol hidegét, a kitaszítottságot, az Egyiptomba való menekülést.

Jézus fogantatásával és születésével kezdetét vette az emberi nem megváltása, ezért a Karácsony elválaszthatatlan a többi nagy keresztény ünneptől: a nagypénteki szenvedéstől és a húsvéti föltámadástól. Nevezhetjük Karácsonyt akár a szeretet ünnepének is, de azt ne feledjük, hogy a Karácsony az isteni szeretet ünnepe, Isten önfeláldozó szeretetének az ünnepe.
A nyugati világban ma már nem a Karácsonyt ünneplik. Arrafelé fényünnep van, sőt a Karácsony szót már ki is iktatták a szótárból. Ezzel együtt olyan megnyilvánulásoknak lehetünk tanui, amelyek a keresztlény hittől és a keresztény erkölcstől nagyon távol állnak. Krisztuskövetőkként nem azonosulhatunk ezekkel. Hűtlenek lennénk Jézushoz, hűtlenek lennénk a Karácsonyhoz, ha helyeselnénk a keresztényellenes megnyilvánulásokat. Nekünk ki kell tartanunk a hitünk és az igazság mellett. A hűség, mint követelmény, nagyon fontossá vált napjainkban.
A Karácsony nem fényünnep, hanem Jézus születésének az ünnepe. Akik fényünnepet tartanak, ők nem Jézus születését ünneplik, nem a megváltást ünneplik, de még csak nem is a szeretetet, hanem valami egészen mást, amihez a kereszténységnek semmi köze. Ezt világosan látnunk kell.
Az ószövetségi próféták nem azt mondják, hogy a Messiás el fog jönni, bizonyos föltételek teljesülése esetén, hanem azt, hogy az emberek viselkedésétől és minden más tényezőtől is függetlenül, a Messiás el fog jönni. És a Messiás eljött. Ugyanígy a Karácsony is el fog jönni, idén is, függetlenül attól, hogy az emberek mit tesznek, mit gondolnak. A kérdés csak az, hogy én hogyan fogadom. A fényünnep hamissága mögé bújva, avagy a karácsony örömével a szívemben. Ma, az elembertelenedés és elidegenedés korában is képes vagyok-e kitárni szívemet a közénk születő Jézusnak? Merem-e föladni magabiztosságomat Isten előtt? Tudok-e kérdezni Istentől? Tudok-e kicsiny lenni? Merem-e meghallani az Úr szavát, és van-e bennem készség a változásra? Ha igen, akkor z Advent a megtérésemet fogja szolgálni, és Karácsony számomra valóban Jézus születésének lesz az ünnepe.
advent2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ADVENT 3. VASÁRNAPJA   Advent 3. vasárnapja az öröm vasárnapja, aminek semmi más alapja nincs, mint az, hogy az Úr közel van, és ebben a közelségben megérezzük Isten örömét, - az istenadta élet örömét. Tulajdonképpen nem is mi örülünk, hanem Isten örökké lángoló öröme gyullad föl bennünk. Ahogy Izajás próféta mondja: a puszta és kiaszott vidék ujjongani kezd.
Az ember vágyakozik Istenre, mert az embert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az élő képmás találkozni akar az eredetivel. Megnevezhetetlen mélységes vágyakozás ez bennünk. Ezért mondhatjuk, hogy Karácsony szükségszerű. Az emberszerető Isten tudja, hogy minden ember teremtettségénél fogva Őrá vágyik, és nem akarja, hogy ez a vágy beteljesületlen maradjon.
Karácsonykor Jézus közénk testesült. Megtörtént a szent csere, amikor Isten emberré lett, hogy az ember istenivé legyen. Örömünk alapja tehát egy jól meghatározható történelmi esemény, de különös módon, az „Eljövendő” utáni vágyakozásba mi is aktuálisan bekapcsolódhatunk. Bekapcsolódhatunk az ószövetségi nép kétezer éves várakozásába. Maga az Egyház is úgy szólítja meg Advent idején Krisztust, mintha még meg sem testesült volna: „Ó Bölcsesség, ó Dávid kulcsa, ó Jessze gyökere, jöjj el!”. És Isten az Ő örökkévalóságában egyszerre hallja a kereszténységnek és Izraelnek ezt az imáját, mert számára nincs idő. A mi imádságunk hozza Krisztust a földre, a mi mostani imádságunkat, az Üdvözítőt hívogató énekeinket hallgatta meg Isten akkor. Karácsony előttre helyezzük magunkat, és Isten az örökkévalóságban hallja azt, hogy kérjük az Ő szent Fia elküldését. Advent ezért is megrendítő idő.
Igaz, hogy Isten mindenképpen elküldte volna Fiát, de mennyivel más, ha a mi imánk is sürgeti az Ő eljövetelét. Isten is igazából ezt akarja. Hogy legyenek, akik vágyakoznak utána, hiszen csak így jöhet létre a kapcsolat Isten és ember között.
Mondhatná valaki, hogy most nem tud vágyakozni Istenre, mert vágyakozás vagy van, vagy nincs: ez nem rajtunk múlik. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nekik elég lenne egy kicsit több béke, egészség stb., - nem vágynak ők egyébre. Nem így van. Valójában Isten hiányzik mindannyiunknak, és ebből következően egy nagyon erős vágy él bennünk Isten után, még ha néha nem is így érzékeljük.
Eredendően Istenre szomjazunk mindannyian, ámde ez az Istenre irányultság a lelkünkben a bűn miatt eltorzulhat, sőt látszólag el is tűnhet. A mostani szent idő, az Advent, az Isten utáni vágyat úgy akarja megtisztítani, fölszítani és fölragyogtatni bennünk, hogy az értelmünkre hat, gondolkodásra késztet. Alapvetően azt kell megfontolnunk, hogy a Karácsony az Isten megtestesülése. Az öröktől megszülető Isten Fia Karácsonykor Emberfia lett. A mindenek teremtője Mária által, az Ő méhéből, mint teremtmény mutatkozik. Az, aki a mindenséget összetartja, a betlehemi jászolban, kisdedként tehetetlenül fekszik. A halhatatlan halandó lett. Az örökké boldog: sír. A mindentudó semmit sem tud. Az, akit Mária most tesz tisztába, és akit most szoptat meg, az a teremtő Isten. Hiszen: „Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve.”
Ezt kell végiggondolni! És miután elgondolkodtunk mindezen, határozzuk el magunkat! Akaratunkat latba vetve, tegyünk szent elhatározásokat, hiszen Isten azért lett emberré, hogy bennünket istenivé tegyen. A cél az, hogy az elmélkedésünk nyomán megszületett, és az akaratunkkal megerősített szent vágyakozás vigyen bennünket egyre közelebb Istenhez.
Karácsonykor tehát egy hitigazságot ünneplünk. Azt az igazságot, hogy Isten emberré lett. Nem véletlen, hogy az Egyház éppen akkor vezette be a Karácsony ünnepét, amikor fölütötte fejét az arianizmus, - egy ókori eretnekség, mely megkérdőjelezte Jézus istenségét, és amikor egy Basilides nevű ariánus elkezdte ünnepelni Vízkeresztet, mert számára Jézus megkeresztelkedésének jelenete azt bizonyította, hogy Jézus nem volt isten, csak a Szentlélektől megszállt próféta. Erre az Egyház bevezette Vízkereszt és a Karácsony ünnepét. Ez az ünnep tehát az eretnekek ellen szól. Dogmatikus ünnep. Úgy is mondhatnánk: elgondolkodtató ünnep. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a Karácsonyra való készülődésből ne hagyjuk ki önmagunkat. Ne másoknak akarjunk mindenáron Karácsonyt készíteni, mert ha csak ezt tesszük, nem látjuk meg és nem éljük át az ünnep lényegét. Csak akkor van esélyünk arra, hogy bennsőséges Karácsonyunk legyen, ha annak tartalmát szívünkben átelmélkedve, a Karácsonyt a mi saját személyes ünnepünkként éljük meg. Hiába a szépen terített asztal, az égő gyertya, a díszes karácsonyfa és a sok vendég, az ünnep öröme nem fog a szívünkbe költözni, ha a Karácsony mindenekelőtt nem a mi személyes átelmélkedett istenkapcsolatunk ünnepe.
index.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ADVENT 4. VASÁRNAPJA   Advent utolsó vasárnapján figyelmünk egészen az Üdvözítő születésére irányul.

Jézus születése egy titok fölfedése. Az emberiség a szíve mélyén már nagyon várta, hogy ez a titok, Isten nagy titka, fölfedésre kerüljön. Az ember mindig is tudta, hogy a világ a teremtő Isten uralma alatt áll, és az Ő gondviselése tartja fönn, de mégis távol érezte magát Istentől. A közénk testesült Jézusban Isten közénk jött, testet öltött az isteni ige, fölfedte az évezredeken át rejtve maradt titkot: az ISTENI ARCOT.

A titkot elsőként Máriával, a názáreti lánnyal ismertette meg.  Hozzá küldte Gábor angyalt, hogy megismertesse vele a megtestesülés misztériumát. Mivel értelme és szíve teljesen nyitva állt Isten akaratának és szeretetének keresésére, sőt szíve teljes odaadásával arra vágyódott, hogy egyedül Isten akaratát teljesítse, Mária vonakodás nélkül elfogadta Isten akaratát, beleegyezett abba, hogy a Megváltó Anyja legyen. Semmilyen emberi megfontolás nem befolyásolta ebben.  A hit és a bizalom leányaként mondott igent az angyali üdvözletre. Hitt  Isten szavában, és azonnal készségesen engedelmeskedett az isteni szónak. Ő, akinek lelke tele volt  Istennel, - a szeplőtelenül fogantatott -, boldog örömmel mondott igent a mégoly különös szavakra is, melyekről az elhangzásuk pillanatában azonnal tudta, hogy Istentől valók.

Mária lelkületét kell nekünk is föléleszteni és ápolni magunkban. Mint ahogy Mária életében Isten akaratának a teljesítésében valósult meg az Ő megszentelődése,  úgy a mi életünkben is az isteni akarattal való azonosulás az alapja a megszentelődésünknek. Ha Mária példája nyomán, szívünk teljes odaadásával törekszünk az isteni akarat megvalósítására, akkor egyszersmind Mária követőivé, az Ő tanítványaivá is leszünk, és Ő megajándékoz bennünket bölcsességével, elvezet Isten titkának megismerésére, hogy hozzá hasonlóan el tudjunk abban mélyedni, és örvendjünk rajta, megőrizzük és átéljük.  Mária, mint szerető anya, a lehető legrövidebb úton és a lehető legcsekélyebb erőbevetés árán vezet el bennünket az Ő szent Fiához, Jézushoz, aki az Atyaisten megnyilatkozása, az Ő képmása, és akinek a bizalomteljes követésében valósul meg számunkra Isten akarata. Mária belemerít bennünket Jézus isteni szeretetének mélységébe, mint valami tüzes kemencébe, hogy ebben az isteni tűzben megtisztuljunk a bűntől, az esendőségtől, a bajainktól és minden tisztátalanságtól.

Ádám és Éva óta az emberiség a bűntől szenved.  A bűn az, ami elválaszt Istentől, semmi más. Isten akarata nem idegen az embertől, mert Isten akarata az, hogy az ember üdvösségre jusson, megszabaduljon a bűntől, a tisztátalanságtól, mindattól ami akadályozza az üdvösség felé vezető úton. Elfogadni Isten akaratát nem mást jelent, mint a saját elemi érdekeinket figyelembe véve meghozni életünk döntéseit.

Isten akarata és tervei néha nem egyeznek a mi elképzeléseinkkel. Ilyenkor Szent József példája álljon előttünk, aki habozás nélkül kész volt föladni a maga álmait, elgondolásait a jövendő életéről, azért, hogy teljesítse Isten akaratát. „Ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van” – mondja az Úr angyala a tépelődő Józsefnek álmában, és ezzel egyszerre megnyugtatja és addig nem sejtett távlatokat nyit meg előtte. Nem kevés bátorságra is szüksége volt Józsefnek ahhoz, hogy ráhagyatkozzon az őt meglátogató angyal útmutatására, de mivel igaz ember volt, ezért Isten akaratát mindennél fontosabbnak tartotta. Gondoljunk bele, mi lett volna, ha megmarad eredeti elhatározásánál, vagy netán – a törvény szerint eljárva - kiszolgáltatja jegyesét a népítéletnek. Kudarcot vall az isteni terv? Az isteni akarat teljesítése részünkről egy isteni terv megvalósításában való közreműködés is egyben. Erre is gondoljunk. Bátorság  is kell Isten akaratának teljesítéséhez, de az isteni élet jutalmáért megéri bátornak lenni.

Az Isten üdvözítő terveire igent mondó lelkületet kell adventben magunkévá tennünk. Az üdvösséget jelentő szentírási szavakat – igen, jövök, hogy akaratodat megtegyem – minden embernek a saját lehetőségei szerint ki kell mondania. Szűz Máriához és Szent Józsefhez hasonlóan mernünk kell kimondani: Történjék velem mindenkor és mindenben Isten akarata szerint. Legyen meg a Te akaratod.

advent4.jpg