Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Norikó

Norikóval egy baráti kirándulás alkalmával ismerkedtünk meg. Végtelen kedvessége, derűlátása, tapintata magával ragadott. Mondhatom úgy is, hogy rokon lelket fedeztünk fel egymásban, mert minél többet beszélgettünk, annál jobban örültünk egymásnak, - bár látásból már egy-két éve ismertük egymást, mivel magyar férjével ide költöztek Leányfalura Amerikából. Esténként, amikor a szentmisére mentem, kézfelemeléssel üdvözöltük egymást, miközben ő a virágait locsolta a kertben. Így volt ez hosszú időn keresztül – aztán egyszer csak hónapokon át nem láttam, úgy gondoltam, hazautazott.

Megörültem, amikor váratlanul összefutottam a férjével. Megtudtam, Norikó halálosan beteg. Kiadták a kórházból, mivel orvosilag már nem volt mit tenni. Amikor meglátogattam, összeszorult a szívem. Csont és bőr volt, szemében végtelen szomorúság, kétségbeesésé tükröződött. Amikor meglátott, kezét nyújtotta felém és sírni kezdett. Nagyon sokáig fogtuk egymás kezét, így szótlanul. Emma, hol az Isten? – kérdezte. Miért, miért? Úgy félek a haláltól! Úgy szeretnék még élni! ... Párjával nagyon szerették egymást. Ő minden lehetségest megtett érte. Norikó értelmiségi családból származott, nem volt istenhívő, de jó ember volt. Még a fent említett kirándulás alkalmával elmondta nekem, mennyire megfogta őt annak látványa, hogy én naponta szinte szaladok, sietek a templomba az esti szentmisére. Úgy mondta: „Mintha ez kötelező lenne számodra”, vagy „mintha az életem függne tőle”. Akkor mindketten csak udvariasan mosolyogtunk ezen.

Most viszont eljött a pillanat ennek a megválaszolására. Tudtunk Istenről beszélni, most, amikor körbe minden lezárult, egyedül az „egyetlen út „ maradt még nyitva, ami úgy tűnt, most fontossá vált számára.

Heteken, hónapokon át látogattam, és ilyenkor tudatosan Istenről beszéltem  neki, ami szemmel láthatóan, megnyugtatóan hatott rá. Jó volt együtt felfedezni Isten csodálatos titkát, szeretetét, irgalmát, a megváltás hatalmas ajándékát. Természetesen, sokmindenről esett szó, sok kérdés-felelet hangzott el, de ezekben a félórás találkozásokban, ami a legfontosabb volt kettőnk kapcsolatában, azt próbáltam erősíteni benne, és ez a hit kegyelme volt. Megállapodtunk abban, hogy a halálról nem beszélünk, - csak az életről, és hogy mi ketten majd Istennél találkozni fogunk. Aki előbb ér oda, az fogja ajezusi-vonat-1.jpg másikat vidáman mosolyogva várni. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ő fog előbb odaérni – mondtam neki, - még akkor sem, ha most ő a nagy beteg, mivel tőle hazamenet akár elüthet engem egy autó, és ezzel mindjárt egy másik helyzet áll elő. Nagyot mosolygott ezen, és mint mindig, amikor tetszett neki valami, most is megfogta a kezemet, és megkérdezte: „Emma, te komolyan úgy gondolod, hogy mi még találkozhatunk Istennél?” „Igen!” – mondtam – „ez egészen biztos. De ehhez előbb neked fel kell szállnod a Jézusi Vonatra, és ezt határozottan és biztosan kell megtenned. Nem elég csak kimenni a pályaudvarra,, vagy megvenni a jegyet, vagy felszállni akármelyik ottani szerelvényre, és nem lehet lekésni sem, mivel az mind csak kudarchoz vezetne. Biztosra kell menni! Ha te Debrecenbe akarsz utazni, csak a debreceni vonatra szállhatsz fel, és fel kell szállnod rá, különben hiába fáradoztál – nem érsz célba. Így van ez a Jézusi Vonattal is – ahhoz, hogy felkészülj rá, előbb meg kell tenned bizonyos lépéseket, határozottan és elszántan Tudatosan kell készülnöd rá. Teljes szívedből akarnod kell ezt a felszállást, és igent kell mondanod rá. Most még időben vagy – meg kell tenned ezt a lépést, ezt a szintkülönbséget – a földről való felszállást a hit vonatára. Ne félj, megkapod hozzá az erőt, csak kérned kell. A többit már rábízhatod Istenre, aki majd mindent elrendez körülötted.”

Vékony, gyönge kezét most is felém nyújtotta. Megfogtam, és a saját kezembe zártam. Így imádkoztuk el együtt a Miatyánkot. Én szavakkal, ő fénytől csillogó szemekkel, kérve az Urat, hallgassa meg kérésünket, és segítsen.

Pár nap múlva Norikó közölte velem: „Már nem félek a haláltól, sem a betegségemtől. Fent vagyok a Jézusi Vonaton, és már tudom azt is, hogy mi ketten találkozni fogunk Istennél. „ Nagyon szelíden, kedvesen mosolygott. Ezen a találkozásunkon nem beszéltünk semmiről – csak örültünk egymásnak.

jezusi-vonat.jpgAhogyan telt az idő, Norikó napról-napra jobban lett. Felkelt az ágyból,  és – Istennek legyen hála – gyógyulásnak indult. Mindannyiunk számára ez egy igazi csoda volt. A kórházi orvosok nem tudták mire vélni, mivel betegségének nyoma tűnt. A leletek tiszták voltak, így a zárójelentés teljes gyógyulásról tanuskodott. Új élet indult el számára. Vasárnaponként együtt mentünk templomba a szentmisére, ahova több alkalommal a párja is elkísérte. Lélekben megerősödött, és már másképpen látta a világot, mint azelőtt. Boldog voltam, hogy Istent a szívébe zárta.

Egy év után azonban a kór újra megtámadta. betegsége kiújult, és ez az idő már nagyon gyors lefolyású volt. Mindannyiunk előtt világossá vált: Norikó a felkészülésre egy évet kapott Istentől ajándékba. Bár a kór legyőzte őt fizikailag, de a lelke már erősebb volt a betegségnél. A halál már nem tudott neki ártani, mert elnyerte az „élet koronáját”. A Jézusi Vonat a Mennyországba vitte őt.

Utolsó előtti találkozásunk nagyon csendes volt. Szívemből megkönnyeztem őt. Mint mindenre, erre is reagált. Lassan mondta nekem: „Emma, fent vagyok a Jézusi Vonaton, és nem félek, tudom, hová visz, hová megyek, és tudod, hogy mi találkozni fogunk.”

Szelídsége, ugyanakkor bátorsága, hite lenyűgözött!

Most én erősödtem tőle, és erősödöm mindig, amikor rá gondolok.

Számomra Norikó életem egyik felejthetetlen nagy ajándéka. jezusi-vonat-2.jpgIsten megengedte nekem, hogy saját szememmel láthassam, hogy a halál küszöbén az „övéit” milyen nagy szeretettel várja és átöleli a „Remény”, aki mint a farkasok közül megmentett bárányt, az örök hazába, az atyai házba kísér.

 

Pappné Emma, Leányfalu