Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miért van a rossz?

Noha a rossznak, a szenvedésnek a problémája elsősorban nem teoretikus, hanem egzisztenciális kérdés, és noha a fölényes teoretizálással szemben ma jogosan érzékenyek vagyunk, a világban jelenlévő rossz kérdésére mégis keresnünk kell az értelmes választ, már csak azért is, mert az értelmünk ezt igényli, miközben gondolatmenetünknek természetesen nem lehet célja a szenvedő ember kioktatása.

A filozófiai gondolkodásban a rossznak mint jelenségnek alapvetően háromféle megközelítése létezik. Egyesek szerint a rossz önmagában is fennálló pozitív valóság. Mások szerint, amit az ember rossznak tart, az csak látszat, illetve az ember szubjektív élménye. S végül, vannak akik szerint a rossz jó nélkül el sem képzelhető, s csak mint a jónak a hiánya jelentkezik. Ez utóbbi felfogás a zsidó-keresztény istenfogalomból következik, mely Istent a legfőbb jónak tekinti, és az istenalkotta világot szintén jónak mondja. Mi ez utóbbi nézetet valljuk, mint hihetőt és elfogadhatót.

Ha viszont hisszük, hogy a világot egy jó és egyben mindenható Teremtő alkotta, akkor komoly problémává válik a rossznak, a betegségnek, a nyomornak, a szenvedésnek, főképpen az ártatlanok szenvedésének a jelenléte a világban. Miért engedi meg Isten a jónak a hiányát, vagyis a rosszat? Nagyon nehéz erre a kérdésre kielégítő választ adni, néhány dolgot azonban érdemes fontolóra venni.

Nem kétséges, hogy végtelen hatalmában Isten mindenkor képes lenne olyan világot teremteni, amelyben semmiféle rossz nem létezne. A világot szemlélve azonban észrevehetjük, hogy a világ egyfajta evolúción megy keresztül, „úton van” a maga végső tökéletessége felé. Ebben a folyamatban a fejlődési zavaroknak és a rossznak is van funkciója. Ez nem mond ellent Isten jóságának és mindenhatóságának, mert a rossz végsősoron nem veszélyezteti a jó diadalát. Szent Ágoston szerint: „Ha a mindenható Isten nem adna teret valamiféle rossznak, akkor nem lenne eléggé hatalmas és eléggé jó, ahhoz, hogy a rosszat jóra fordítsa.” De ki-ki saját életében is megtapasztalhatja, hogy Isten a rosszból is képes jót kihozni, sőt, még nagyobb jót, mint amit a rossz bekövetkeztével elveszítettünk.  

Az isteni kinyilatkoztatás (Szentírás) és az Egyház tanítóhivatala határozott és egyértelmű tanítást ad a világban tapasztalható erkölcsi és fizikai rossz eredetéről. Eszerint, mindaz amit rossznak érzékelünk és tudunk, az ember szabad akaratú döntése nyomán lépett be a világba. Isten végtelen bölcsességében és jóságában megengedi a rosszat, de ez nem jelenti azt, hogy a teremtésben eredendően van valami rossz. Isten eredetileg mindent jónak teremtett. A paradicsomi állapotban az ember teljes harmóniában élt Istennel, önmagával, a természettel, s ha az Istennel való bennsőséges kapcsolata megmaradt volna, az embernek nem kellett volna sem meghalnia sem szenvednie.

bunbeeses-.pngAmikor az első ember hallgatott a kísértőre, és evett a „jó és a rossz tudásának” fájáról, valójában nemet mondott a teremtés törvényeire és azokra az erkölcsi parancsokra, amelyek a szabadság használatát szabályozzák. Az ember, az ördögtől megkísértvén, magát Isten elé helyezte, önmagát választotta Istennel szemben, saját teremtményi állapotának következményeivel szemben, s ezzel együtt a saját java ellenére. Az ember evett a tiltott gyümölcsből, mert elhitte a sátán szavára, hogy ha ezt teszi, olyan lesz, mint az isten, aki ismeri a jót és a rosszat”, azaz a teremtés rendjét figyelmen kívül hagyva, mintegy istenként, önmaga is formálhatja a világot és saját életét, és meghatározhatja, mi tekintendő jónak és mi tekintendő rossznak, függetlenül attól, hogy előtte Isten hogyan rendelkezett. Ez az ember első bűne. Ezután minden bűn az Isten iránti engedetlenség lesz, és az Ő jóságába vetett bizalom hiánya, mivel az első bűn elkövetésével az ember nem csak elfordult Istentől, de ezzel együtt azt is megengedte, hogy Istenről torz kép alakuljon ki benne, s hogy szívéből kiirtsák a Teremtője iránti bizalmat.

Az első bűn következtében szétrombolódott az összhang ember és ember, férfi és nő között, a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött (eluralkodtak az ösztönök és a testi vágyak). A teremtett világgal való harmónia is széttört, a látható világ az ember számára idegen és ellenséges lett, sőt az ember miatt a teremtés is esendőségnek lett alávetve – megjelent a fizikai rossz. És végül valósággá lett az a következmény is, amit az engedetlenség esetére Isten nyíltan kilátásba helyezett: a halál belépett az emberiség történelmébe.

A keresztény teológia az első bűnt azért nevezi áteredő bűnnek, mert annak folyományaként romlott meg az emberi természet és alakult ki a rosszra való hajlam az emberben. Ádám és Éva bűnt adott át nekünk, és jóllehet az így ránkragadt bűn már nem a mi személyes bűnünk, - az első emberpár bűnéért nem vagyunk felelősek, – mégis hordozzuk annak terhét. Ha hasonlattal akarnánk élni, mondhatnánk, hogy az első bűn jelentősége olyan, mint a gátszakadásnál az első méteres résé. Ennek a résnek köszönhetően tudja az egész gátat elsodorni az árvíz. Hasonlóan, az eredeti bűntől sebzett ember is képtelen megvédeni magát az erkölcsi rossztól, ha Isten utólagosan meg nem segíti. Az Ádám utáni ember bűnre hajlik, és ezért állandó, kemény harcban áll a bűnnel. A bűn jelen van az emberiség történelmében, hiábavaló törekvés lenne ezt tudomásul nem venni, tényének más nevet adni, pl: fejlődés okozta hiba, tévedés, pszichológiai gyöngeség stb.

Megjegyzendő, hogy a teremtéstörténetet és azzal együtt a bűnbeesés történetét a teológusok is különbözőképpen értelmezik. Az azonban nyilvánvaló, hogy az emberi bűnök tömegében volt egy első, igazi, tudva és akarva elkövetett vétek. Ádám és Éva története lényegében erről az eseményről szól.

Minthogy az áteredő bűn jelenléte az életünkben egyfajta titok, és nem is olyan könnyen érthető, úgy azt sem könnyű megérteni és elfogadni, miért van az, hogy az embernek mások bűnei miatt kell vezekelnie, ha Isten jó és igazságos? Ide vonatkozóan látnunk kell, hogy az emberiség szoros egységet alkot. Éppen ezért kölcsönösen függünk egymástól. Nincs izolált helyzet. Minden jónak és rossznak közösen vagyunk a hordozói. Azt ugyanakkor mindenki jól érzi a szívében, hogy a személyes felelősség nem szűnik meg egy pillanatra sem. Az általunk végbevitt jótettekért miénk az érdem, még ha a jótettünk gyümölcseiben osztozunk is másokkal, és ugyanígy a saját bűneinkért is mi felelünk, , noha a bűnös cselekedetünk következményeit mások is elszenvedik.

A fent elmondottak az emberi bűn és a fizikai rossz kapcsolatának kérdését is megvilágítják. Nyilvánvaló, hogy betegségeink, fizikai szenvedéseink a legtöbb esetben nem vagy nem csak a saját vétkeink következménye. És mivel a fizikai rossz közvetlen módon nem származhat Istentől,el kell fogadnunk, hogy mindaz a rossz, amit testi valónkban is kénytelenek vagyunk megélni, nem más, mint a bűnbe esett emberiség drámája. Ha az emberiség tiszta szívből Istenhez fordulna és kerülné a bűnt, a világban tapasztalható rossz és szenvedés is jelentős mértékben enyhülne.

Amikor a rosszal kapcsolatos miértekre keressük a választ, észre kell vennünk annak nevelő hatását. A rossz, a nyomor rákényszeríti az embert, hogy fölismerje az önzésre épített létmód félrevezető voltát. Másrészt a nyomor alkalmat ad arra, hogy az ember végképp komolyan vegye, tettben megélje az istenszolgálat értékét. Az ember nem szeretheti az Istent mindenekfölött elméletben, hanem csak akkor, amikor egy nagy válság mintegy kihívja arra, hogy mutassa ki Isten iránti teljes odaadását.

S végül, a világban jelenlévő rossz eredetének kérdését taglalva, nem hagyhatjuk szó nélkül az ördögi kísértés tényét sem. Az ördögök, akik valós szellemi lények, nem csak a kezdetekkor környékezték meg az embert, de ma is csábítanak a bűnre. A mai korban rendkívül sok és sokféle ördögi hatás ér bennünket, és ezek együttesen hatnak. Minél inkább engedünk az ördögöknek, annál inkább magunkra szabadítjuk őket, s ez társadalmi szinten is igaz. Mindazonáltal az ördögök hatalma korlátolt, mivel ők teremtmények, és mint ilyenek, mindenestül alá vannak vetve a teremtő Isten akaratának. (Ördögöknek nevezzük azokat az angyalokat, akik önimádatuktól hajtva elhagyták a Legfőbb Jót és az Ő szeretetét, és elteltek Isten és az általa szeretettek iránti gyűlölettel. Eredetileg őket is jónak teremtette Isten.)

Így vagy úgy, ilyen olyan mértékben mindannyian ki vagyunk téve a rossznak, a szenvedésnek. Ez teljességgel összeegyeztethetetlen lenne a Teremtő jóságával, ha a létezésünk valóban véget érne földi életünk estéjén. Isten azonban örök életre teremtette az embert, és az örök életre vonatkozó tervét nem vonta vissza a paradicsomból való kiűzetés után sem. Az embert próbára teszi a rossz és a szenvedés megtapasztalása, de a szenvedés nem értelmetlen és nem hiábavaló azoknak, akik Istenben bíznak. Az Istent szeretőknek minden a javukra válik – mondja Pál apostol (Róm 8,28). Más helyen pedig: „a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez” (Róm 8,18), és „pillanatnyi könnyű szenvedésünk a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg számunkra (2Kor 4,17). A Szentírásból tudjuk azt is, hogy a Mennyországban és a föltámadás után az új teremtésben („új ég és új föld”) minden könnyet letörölnek majd a szemünkről, minden fájdalom és szenvedés és gyarlóság örökre elmúlik, hogy helyet adjon a soha el nem múló mennyei örömöknek.

Isten ugyan megengedi, hogy földi zarándokutunkon szenvedéseken menjünk keresztül, de senkit sem próbál meg erején felül (vö: 1Kor 10,13). Ám ha mégis meginognánk, nehézségeink közepette gondolhatunk Sziénai Szent Katalin egyik mondására. Ő mondta, hogy a Mennyország boldogsága oly nagy, hogy birtoklásáért mindenképpen méltányos szenvedéseket elviselni.

Minden áldozatunk és küzdelmünk azonban hiábavaló lenne, ha Jézus,kereszt.jpg az Isten örök Fia, nem hozta volna meg az Istennel való kiengesztelődés áldozatát, a kereszthalálig tartó engedelmessége által túlcsorduló módon helyrehozva Ádám engedetlenségét (vö: Róm 5,19-20). Ő leszállott a mennyből és mindent magához vonzott keresztje, feltámadása és mennybemenetele által (vö: Jn 12,32).