Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jézus, az Isten Fia

Jézus egyszer megkérdezte tanítványait, kinek tartják Őt az emberek. Azok így válaszoltak: „Van aki Keresztelő Jánosnak, van aki Illésnek, van aki Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Jézus tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „ Boldog vagy Simon, János fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt. 16, 14-17)

Jézus kilétét illetően ma is sokféle nézet kering. A keresztény felfogás alapvetően abban különbözik az összes többitől, hogy Jézus személyében nem egy teremtményt lát, hanem magát a Teremtőt ismeri fel. Péter apostol fent idézett mondata az első olyan tanítványi kijelentés, mely azt a meggyőződést fejezi ki, hogy Jézusban az istenség van jelen.

A keresztény hitvallás szerint: Jézus az Isten Fia. Nem csak az időbeni megtestesülés által, vagyis nem csak azért, mert a közénk testesült Jézusnak a mennyei Atya az „édesapja”, de méginkább azért, mert Jézus, mint a második isteni személy, öröktől fogva Fiúként él a Szentháromság szeretet-közösségében.  Ezért nevezi Jézus az Atyát az „én Atyámnak”. És ezért különbözteti meg a saját fiúságát a tanítványok fiúságától: "Az én Atyám és a ti Atyátok" (Jn. 20,17). Jézus, mint Fiú, öröktől fogva az Atyánál létezik és isteni rangban van. Ezt maga Jézus nyilatkoztatta ki földi élete során, fokozatosan, de az atyai szózat is megerősítette két alkalommal: Jézus nyilvános működésének legelején, a Jordánban való megkeresztelkedéskor, és később a színeváltozáskor: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Lk. 3, 22), majd pedig: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” (Lk. 9, 35).

Jézus örök, transzcendens istenfiúsága az, ami megvilágítja, megmagyarázza az Ő földi születésének körülményeit, azt ti. hogy férfi közreműködése nélkül, a Szentlélektől fogant. Ő, aki az Atya örök Fia, földi életében is az Atya Fia marad. Ő az, akiben megnyilvánul az istenség, akiben mint Fiúban, tükröződik az Atya. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus (Jn. 10, 30). Jézus isteni személyként az istenség kinyilatkoztatója. A názáreti Jézus nem csupán próféta, nem egy nagy hatású tanító vagy forradalmár, hanem maga az emberré lett Isten, aki végtelen szeretettel szereti az embert, ezért életét adja érte. Igen, meghal az emberért. Mert – ahogy maga Jézus mondja – senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja másokért (vö: Jn. 15, 13-14). Más helyen pedig: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn. 10,11) Jézus, mint Isten,  elkerülhette volna a halált, amint ezt az Őt faggató Pilátusnak meg is mondja (vö: Jn. 18, 36), de éppen istensége az, ami arra késztette, hogy vállalja értünk a legfájdalmasabb, a legmegalázóbb szenvedést is. Értünk, a mi bűneink miatt kiszolgáltatta magát a sátáni gonoszságnak, hogy a saját áldozata árán Istenhez emeljen bennünket.

maxresdefault.jpgJézus nem kényszerűségből szolgáltatta ki magát, hanem szeretetből. Önként adta oda az életét, és nem mások vették el tőle. Ezt hangsúlyozza is: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem. Senki sem veszi el tőlem, önként adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy visszavegyem. Ezt a feladatot kaptam Atyámtól.” (Jn. 10, 17-18)

Jézus istenfiúsága föltámadása után tárulkozott föl a maga teljességében. Ekkor bizonyosodtak meg a tanítványok végleg arról, hogy akit Mesternek tudtak, az nem más, mint az Atyaisten Fia, aki maga is isteni személy.

Jézus föltámadt - de már nem a földi mulandó életre, hanem az örök életre - ez a húsvétvasárnap világraszóló üzenete, a keresztény hit lényege. A föltámadásról szóló beszámolók nem utólag kitalált történetek, hanem azok tanuságtétele, akik találkoztak a föltámadt Jézussal, beszéltek vele, érintették, étkeztek vele. A tanuságtevők valamennyien készek voltak meghalni Jézusért, és sokakat meg is öltek a Jézushoz való hűségük miatt. 

A Szentháromságra vonatkozó keresztény hitigazságokat az isteni kinyilatkoztatásból ismerjük. Isten létének igazsága megfigyelés és gondolkodás útján is kikövetkeztethető, és az embereknek a kinyilatkoztatástól függetlenül is van valamilyen fogalmuk Istenről, de Isten belső életéről csak annyit tudhatunk meg, amennyit maga Isten elmond. A három isteni személy - Atya, Fiú, Szentlélek - léte a jézusi kinyilatkoztatásból ismert, magát a Szentháromság tant pedig a keresztény teológia dolgozta ki, a kinyilatkoztatás alapján. A Szentháromság tan csak annyit fejt ki, amennyi bizonyosan állítható Jézus tanítása nyomán. Eszerint a három isteni személy valóságosan különbözik egymástól, de befelé mégis mindegyik azonos az egyetlen isteni lényeggel, tehát az Isten egységét nem bontják meg. Ez a létezési mód az egy Isten kizárólagos sajátja, mert Istenben az élet, az ismeret, a szeretet annyira eleven, annyira fölülmúl minden bőséget, hogy csak három énben, három személyben nyilvánulhat meg. Lehetetlen, hogy Istenben akár több, akár kevesebb személy legyen. A három személy az isteni életteljesség személlyé válása.

A Fiú születése és a Szentlélek származása az örök Szentháromság belső élettevékenysége. A Fiú nem úgy születik az Atyától, s a Szentlélek nem úgy származik az Atyától és a Fiútól, hogy az Atya vagy bármelyik isteni személy előbb lett volna, mint a másik. Az Atyával együtt a Fiú és a Szentlélek is öröktől fogva van, mint egy Isten. 

A szigorú monoteizmust valló zsidók  botrányosnak tartották Jézus "istenítését". Különösen Szent János evangéliuma tanuskodik arról, milyen heves és makacs ellenállásba ütközött Jézus, amikor az Atyával való egylényegűségét állította. De Jézus isteni mivoltának az állítása ma is elutasításban részesül azok részéről, akik az egyistenhitet nem tudják összeegyeztetni a háromszemélyű egy Istenbe vetett hittel, és akik nem tudnak elképzelni olyan Istent, aki halálra adja magát.

Jézus nyilvános működésének három éve alatt temérdek csodát tett. Mint tudjuk, ezeknek csak egy része van följegyezve a Szentírásban. A jézusi csodák legfőbb célja: tanusítani, hogy Jézus az Atya akaratát teljesíti, az Atyával való teljes egységben. „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másképp nem, legalább a tetteimért higgyetek” – mondja Jézus (Jn. 14, 11). "Cselekedeteim, melyeket Atyám nevében művelek, tanuságot tesznek rólam." (Jn. 10, 25-26)