Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi történt Trianonban?

1920 június 4-én a franciaországi Versailles-ban lévő Kis-Trianon kastélyban a magyar küldöttség aláírta az első világháborút lezáró békét, és ezzel a történelmi Magyarország megszűnt. A soknemzetiségű ezeréves magyar állam fölbomlásának végkifejlete, melynek során a nemzetiségek önrendelkezésén túlmenően több mint 3 millió magyar is más államkeretbe került, elevenen élő történelem, hiszen magyarok nem csekély száma a szomszédos országokban napjaink valósága is. A békediktátum igazságtalan volt, hiszen nagy kiterjedésű, összefüggő, színmagyar területeket csatoltak el az anyaországtól. Hogy mennyire igazságtalan volt a béke, mutatja, hogy Lloyd George brit miniszterelnök 1919-ben ezt írja: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint barmokkal. Vajon milyen békéhez fog vezetni Európában, ha kiderül, a magyarok panaszai megalapozottak voltak, hogy egész magyar közösségeket, mint állatcsordákat ajándékozunk Romániának?” 1928-ban ezt írja: „Mindazok az okmányok, melyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségesek elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztőek voltak. Mi hamisítványok alapján határoztunk.” A békekonferenciának nemzetállamok megteremtése volt a meghirdetett célja, az önrendelkezési jog elvének érvényesítése. A valóságban azonban éppen ez az elv sérült, amikor magyarok tömegeit kényszerítették más népek „nemzetállamaiba”. De mi is állt az események politikai hátterében? Az I. világháborúban győztes Franciaország meg akart szabadulni riválisától, az Osztrák-Magyar Monarchiától, és ennek érdekében kész volt a a Monarchiával határos országok legképtelenebb területi igényeit is kielégíteni. A békediktátum értelmében Magyarország területének háromnegyede, lakosságának kétharmada a szomszédos államokhoz csatoltatott. trianon.jpgCsehszlovákia 64 000 m”-t kapott 3 500 000 lakossal, ebből 1 072 000 magyar, Románia 103 000 m”-t, 3 500 000 lakossal, ebből 1 664 000 magyar, Szerbia 21 000 m2-t, 1 600 000 lakossal, ebből 461 000 magyar, Ausztria 4 000 m2-t, 292 000 lakossal, ebből 26 000 magyar. (A mai Ukrajnához tartozó Kárpátalja a második világháborút követően került a Szovjetunióhoz, , a két világháború között Csehszlovákia része volt.) A Magyar Királysághoz tartozó Horvátország is levált Magyarországról. Mindent egybevetve Magyarország területe 93 000 m2-re, a lakosság száma pedig 18 200 000-ről 7 600 000-re csökkent. Az országcsonkításnak súlyos gazdasági következményei is voltak: elveszett az ország termőföldjének 61 %-a, az erdők 88%-a, a vasutak 62 %-a, valamint a teljes arany-, ezüst-, réz-, és sótermelés.

A történészek gyakran fölteszik a kérdést, nem lehetett volna-e elkerülni a teljes nemzeti összeomlást? A kérdés jogos, hiszen 1918 októberében a magyar határok még sértetlenek, jóllehet az idegen csapatok már készülnek lerohanni az országot. A nyilvánvaló fenyegetettség ellenére a Károlyi Mihály vezette, magát szociálliberálisnak mondó magyar kormány (az ún. „őszirózsás” forradalom kormánya) 1918 november elején parancsot adott a magyar hadsereg lefegyverzésére. A mai napig nem tudjuk, valójában mi vezérelte ebben a döntésében. Talán hitt az amerikai ígéreteknek, melyek Magyarországgal szemben méltányos bánásmódot helyeztek kilátásba? Vagy esélytelennek látta a katonai ellenállást? Mindenesetre a csapatok leszerelésével elszalasztottuk a lehetőséget, hogy pl. a törökökhöz hasonlóan egy igazságosabb békét harcoljunk ki. A béketárgyalások 1919 elején kezdődtek, s a magyar küldöttség egy év múlva érkezett, kész tények elé állították, miközben Magyarországot idegen csapatok dúlták. Így jutottunk el odáig, hogy 1920 tavaszán néhány magyar főúr: gr. Apponyi Albert, gr. Bethlen István és gr. Teleki Pál, a magyar delegáció tagjaiként, a béketárgyaláson megpróbálták ugyan védeni a magyar érdekeket, de már sikertelenül. Sajnos, nem sikerült elérniük, hogy a területekről népszavazás dönthessen, noha ezt többször, több nyelven elmondott beszédekben kérték. Gr. Apponyi Albert a béketárgyalásokra való visszaemlékezésében így ír: „Roppant nehéz napokat éltünk át,.. minden érintkezéstől, érveink felhozásának minden lehetőségétől gondosan és áttörhetetlen kordonnal el voltunk zárva.” Talán csak az angol nyomásnak köszönhető, hogy a teljes Tiszántúl nem került Nagyrománia fönnhatósága alá.

Az 1920-as békediktátum következtében a korabeli magyar népesség közel egy harmada, 3 223 000 ember egyik napról a másikra idegen országban találta magát. A helyzet merőben más volt, mit a tatár-, török-, de még a Habsburg uralom idején is, hiszen akkor valamennyi európai politikai erő számára evidens volt, hogy magyar területek megszállásáról van szó, most viszont a békediktátum megalkotói gondosan ügyeltek arra, hogy a területek odaítélésénél megteremtsék az igazságosság látszatát. Mivel azonban az osztozkodás közel sem volt igazságos, és ezt az osztozkodók is nagyon jól tudták, a Magyarországgal határos új államok: Jugoszlávia, Nagyrománia és Csehszlovákia között nagyon gyorsan kialakult egy informális magyarellenes szövetség, az ún. kisantant. Az idegenbe kényszerült magyar közösségeket az újonnan kialakult helyzet teljesen fölkészületlenül érte. Hirtelen rájuk szakadt a hódítók gyűlölete, dagadó nacionalizmusa, amit az élet minden területén kénytelenek voltak megtapasztalni. A békeszerződések ugyan tartalmaztak kisebbségvédelmi passzusokat, de ezeket az államalkotók ott és akkor hágták át, ahol és amikor akarták, mert semmiféle ellenőrzés nem volt, legkevésbé pedig szankcionálás. A környező népek politikai elitjében máig él egy erős nemzeti gőg, kiváltképp a magyarokkal szemben (lásd pl. Benes-dekrétumok).

Mit tehetünk ma, 95 évvel a trianoni trauma után? Bármily szerencsétlenül alakult is a 20. századi történelmünk, nem hunyhatunk szemet az I. világháborút lezáró események fölött. Ha magukra hagyjuk a határon túli nemzettársainkat, mondván, hogy nincsenek hatékony eszközeink a megvédésükre, vagy puszta érdektelenségből, akkor annak bizony mi is „megisszuk majd a levét”. Magyarországnak igenis vannak lehetőségei a határon túli magyarok megvédésére. Néhány példa: magyar nyelvű egyetemek, tanintézmények létrehozása határon túli magyarlakta területeken; a természetes és hagyományos régiók tiszteletben tartásának kieszközlése (ne lehessen a magyarok lakta vidékeket mesterségesen olyan nagyobb régiók keretében tartani, amelyekben a magyarok kisebbségben vannak); az erőszakos betelepítések elleni határozott politikai fellépés; cserelátogatások megszervezése; gazdasági társaságok megtelepedése magyarlakta területeken; a kettős állampolgárság megadása. Ezek nem irreális dolgok, csupán akarat, egy kis jószándék kell a megvalósításukhoz.

Magyarország nem feledkezhet meg arról, hogy a jelenlegi országhatárokon túl nagyszámú magyar közösségek élnek. Ezek a magyar közösségek mind határozottabban követelik a nemzeti önrendelkezés feltételeit. Tőlünk, anyaországbeliektől, joggal várható el, hogy törekvéseikben támogassuk őket. A legalapvetőbb emberiesség követeli ezt tőlünk. Miként egy családban a családtagok felelősséggel tartoznak egymás iránt, éppúgy magyarként is felelősek vagyunk egymásért.

 

     etnografiskakartan.jpg

                                          A Kárpát-medence azon területei, ahol a magyarok még mindig többséget alkotnak

 

Vannak, akik azt állítják ma is, most is, hogy Magyarország és a magyarság megérdemelte a trianoni országcsonkítást, merthogy gőgös nemzet vagyunk. Nos, az efféléknek figyelmébe ajánlható a következő: ahogy elcsatolták az anyaországtól pl. Szabadkát, elcsatolhatták volna Szegedet is, Pécset is, Mohácsot is, volt is ilyen szándék. Kevésen múlott, hogy az egész Baranya nem szakadt le. És sorolhatnánk a példákat. Azoknak, akik Trianont igazságosnak vélik, nyilván Szeged, Pécs, Mohács és még jónéhány magyar város nem sokat számít. Ha ezek a városok ma valamelyik szomszédos országhoz tartoznának,  az is nyilván csak az igazságos trianoni döntés következménye  lenne, szerintük. Nekik nyilván a megmaradt kis Magyarország sem sokat számít. Mondjuk ki: nem is érdemlik meg. Azt már meg sem kérdezzük, hogy gondolnak-e az ilyen emberek arra, hogy mit élnek át Trianon óta az anyanemzettől elszakított  magyarok. Nem kérdezzük, mert tudjuk, hogy ez őket csöppet sem érdekli.  

 

 

A Nemzeti Összetartozás Napja

 

Június 4. a nemzeti összetartozás napja. Nekünk magyaroknak, a világon talán egyedülálló módon, ilyen ünnepünk is van.

A nemzeti összetartozás napja alkalmat ad megemlékeznünk egy olyan történelmi eseményről, amely jelentős mértékben meghatározta legújabbkori nemzeti történelmünket, de amely eseményt mégis hivatalosan sokáig a hallgatás fala övezett, és éppen ezért  ma is kevéssé ismert a magyar közvélemény számára. Az első világháborút lezáró párizsi békeegyezmény – mi magyarok csak trianoni békediktátumnak nevezzük, - Magyarországgal szemben rendkívül méltánytalan volt. Magyarország amellett hogy hatalmas területi veszteségeket szenvedett el, a népességének is nem kis hányadát elveszítette, ideértve a magyarajkú lakosságot is. Összefüggő, színmagyar területek kerültek idegen fennhatóság alá. A békeszerződés egyik máig tartó következménye az, hogy szinte valamennyi környező országban nagyszámú magyar kisebbség él. Ez önmagában sem éppen szívderítő dolog, ám tovább nehezíti a helyzetet, hogy a környező országok többségi nemzetei és mindenkori kormányai a magyarokhoz sosem tudtak barátilag viszonyulni. A kisantant államai immár egy évszázada folyamatosan azon dolgoznak, hogy különféle hatalmi eszközökkel, praktikákkal felmorzsolják és felszámolják a magyar közösségeket, etnikailag „megtisztítsák”  a történelmi Magyarországból kihasított területeket. Igyekezetük nem eredménytelen, mint tudjuk. A magyarság szellemi-lelki tartalékai drámaian megfogyatkoztak, aminek egyenes következménye a határon túli magyarok létszámában is megmutatkozó drasztikus csökkenés. Ma már a magyarokkal szemben nem annyira  a nyílt hatalmi erőszak a jellemző a legtöbb régióban, hanem a csendes behódolást és asszimilálódást segítő intézkedések.

nemzeti-osszetartozas-napja.pngAz elmúlt években örvendetes módon elindult egy közeledés Magyarország és a határon túli magyarok között. A történelmi lehetőséget megragadva, mind a magyar fél mind a határon túli magyar szervezetek bátran léptek. Kiépültek az együttműködés informális és intézményesített keretei. Ennek köszönhetően eleven kapcsolattartásra nyílt lehetőség a határ két oldalán élők között,ami módot ad a történelmi sebek és fájdalmak oldására, egyfelől, másfelől lehetővé teszi az együttgondolkodást és az együttfejlődést, ami valódi közösséget teremt. Remélhetőleg a jövőben még szorosabb kapcsolatot sikerül kiépíteni, még inkább a kölcsönös segítés és együttműködés jellemzi majd Magyarország és az elszakított területek magyarjait.

Jóllehet a trianoni ország- és nemzetcsonkítás eseménye áll az emléknap hátterében, és ebből kifolyólag érthető módon ezúttal a határon túli magyarokra irányul elsősorban a figyelem, a nemzeti együvétartozás gondolata mégis lakhelytől és a történelmi vonatkozásoktól függetlenül is mindannyiunkat, minden magyart megszólít, éljünk bár az anyaországban vagy a világ bármely pontján. Különleges és nagyon is aktuális üzenete van tehát a nemzeti összetartozás ünnepének, mert nem másról, mint az egységről és az összetartozásról szól.  

Nagy kihívása a mai Európának a tömeges migráció, mely egyre inkább az európai nemzetek létét fenyegeti, kicsiket és nagyokat egyaránt. Olyan probléma ez, amely nem kizárólag a nemzeti kisebbségek megmaradását veszélyezteti immár, hanem Európa valamennyi nemzetét állítja súlyos, megválaszolandó kérdések elé.   Június 4-e kiváló alkalom arra, hogy a migrációs válságról is szót ejtsünk, leszögezve, hogy Európának kulturális-politikai értelemben csak akkor van esélye a fennmaradásra, ha a politikai döntéshozók fontosnak tartják megvédeni Európa nemzeteit, és ha az európai nemzetek is fontosnak tartják identitásuk megőrzését.  

A világ folyamatosan változik. Semmi sem végleges.  A történelem sodrában élünk. Most is. Nem szoktunk erre gondolni, hajlamosak vagyunk a történelmet lezártnak tekinteni, pedig a történelem ma is élő folyamat. Nemzetünk 21. századi történelme most íródik.  Most születnek azok a döntések, most épülnek be a történelem szövetébe azok az események, amelyekre mint történelmi fegyvertényekre avagy éppen mint történelmi baklövésekre fogunk visszamlékezni évek, évtizedek múltán. Lehet, hogy mi magyarok ezúttal a nyertesek oldalán állunk majd? Lehetséges. Rajtunk is múlik.