Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


félpercesek

Legyetek irgalmasok…

 

Legyetek irgalmasok, amint a mennyei Atyátok is irgalmas – olvassuk a hegyi beszédként ismert szentírási szövegrészben. A felszólítás mindnyájunkhoz szól: legyünk irgalmasok egymáshoz. És nem is akárhogy.  Magas a mérce. Jézus azt mondja: magáról a  mennyei Atyáról vegyünk példát, aki irgalmas az emberhez.

Mint minden tiszta beszéd, ez is helyes értelmezést igényel. Éppen ezért, nem árt mélyebben megvizsgálni.  

Mielőtt buzgón irgalmasságot gyakorolnánk, jó ha tisztázzuk, milyen is az isteni irgalom, vagyis miben nyilvánul meg Isten irgalma, mert különben könnyen tévedésbe eshetünk, és lehet hogy irgalmasak leszünk ugyan, de nem úgy, mint a mennyei Atya. Márpedig Jézus határozottan azt kéri, hogy a mi irgalmasságunk a mennyei Atyáéhoz legyen hasonló.

Nos, egészen biztos, hogy az irgalmas Isten sem akarja, hogy - akár az irgalmasság címén is - felejtsük el az általa adott örökérvényű erkölcsi törvényeket, vagy hogy azokat a korízlés vagy más egyéni és közösségi elvárások szerint módosítgassuk. Amit Isten a Tízparancsolatban egyszer kinyilatkoztatott, mint alapvető, életet adó erkölcsi normákat, azt nem fogja visszavonni soha senki kedvéért, bárki legyen is az. A Tízparancsolat érvényben van és érvényben is marad. Amikor Isten irgalmaz az embernek, akkor azt nem a Tízparancsolat rovására teszi. Istennek az ember felé tanusított irgalma nem egy csúsztatott engedmény, és ez alól a modern ember sem kivétel.

A legnyomasztóbb testi-lelki-szellemi nyomorúságban sem gondolhatjuk azt, hogy Isten valaha is jóváhagyja a bűnt. Ha mégoly nehéz terheket cipelünk is, melyektől szabadulni szeretnénk, - mert az emberi természet ilyen, keresi a kibúvókat, - arra ne számítsunk, hogy Isten a kedvünkért szemet húny majd a bűn fölött, még ha az „civilizációs teherként” nehezedik is ránk. Legfeljebb mi magunk fogunk  szemet húnyni a bűneink fölött, de ettől csak még nyomorúságosabb lesz a helyzetünk. A bűntől kell megszabadulni, és akkor elnyerjük Isten jóindulatát. Nincs más megoldás.

Nagyon nagy tévedésben vannak, akik azt hiszik, azt képzelik, hogy Isten képes lenne megalkudni a bűnnel. Akik ilyet állítanak, teljesen félremagyarázzák Isten irgalmát. Sajnos ez a rossz értelmezés járványként terjed, mert az engedmény mindig jólesik, főleg ha nyakig benne vagyunk a pácban. Bemagyarázzuk magunknak és másoknak, hogy az a bizonyos bűnös cselekedet, az a bűnös állapot már nem is bűn. Lehet, hogy valamikor az volt, annak számított, de ma már más világot élünk, másképp, rugalmasabban kell kezelni a dolgokat, nem szabad fehéren-feketén látni mindent, hiszen annyi sok szín van a világban. És mi szépen belecsusszanunk ebbe az álnokul felállított csapdába, és elhisszük, hogy akkor gyakorol valaki irgalmat, amikor elnézi a bűnt.

Ki kell ezt mondani, mert az igazságot ki kell mondani. Amíg nem mondjuk ki, addig a saját hazugságainkban fogunk fuldokolni. Igen, az igazság szabaddá tesz. Lehet, hogy fájdalmas, de megszabadít. Ily módon, az igazság kimondása is része az irgalomnak.

S hogy milyen az isteni irgalom? Határtalan és isteni szeretettel teljes. Meg is tapasztalja minden töredelmes szívű ember. Ha emberi kapcsolatainkban valóban az motivál bennünket, hogy a mi irgalmasságunk a mennyei Atya irgalmasságához legyen hasonló, akkor a fentiek figyelembe vételével fogunk cselekedni.

 

 

 

 

 

 

Gondolatok a környezetvédelemről

 

Az átlagember könnyen a kényelmesebb utakat választja. Ha problémát érzékel, annak megoldását mástól várja. Sok ember, amíg a saját életében közvetlenül nem érzi a környezeti károk hatását, addig úgy véli, ez az ügy nem rá tartozik. Gyakran az emberek az intim szférájukba való beavatkozásként élik meg a környezetvédők figyelmeztetéseit, tanácsait, így a segítő szándék nem ritkán a visszájára fordul.

Az üzleti érdekek előtérbe kerülése, erőszakos térnyerése nagy befolyással bír az emberek tudatára, a környezeti problémákhoz való viszonyulásukra. A fogyasztói társadalom hatalmat gyakorló gépezete részproblémák kiragadásával, meglovagolásával fedi el a bajok gyökerét. Részproblémák megoldását javasolják, miközben a bajok nagyobbik részét elhallgatják, holott ezek létrejöttében és fenntartásában oroszlánrészük van. A pénz, a profit emberei anyagi erejüknek köszönhetően elérték azt, hogy a köztudatban az ő érveik a mérvadók. Kisajátítják a tudatformálás helyeit, eszközeit, úgy tesznek, mintha ők lennének a környezetvédők. Ami viszont elárulja őket, az, hogy ők elsősorban a látszatra mennek, még akkor is, ha egyébként valós problémával foglalkoznak. Azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy az ő kezükben van a megoldás kulcsa, ők tudják igazán orvosolni nehézségeinket. Azt mondják, hogy majd ők mindent megoldanak helyettünk. A lényeg, hogy passzívvá tegyenek bennünket, hogy ne gondolkodjunk, hogy terveik engedelmes végrehajtóivá váljunk.

Az embereket rászoktatták olyan termékek fogyasztására, melyek szükségessége erősen megkérdőjelezhető, miközben a már-már értelmetlenségig fokozott kényelmi szempontokat hangsúlyozzák. Ez nem segíti a környezettudatos gondolkodás kialakulását. Említhetnénk az újabb és újabb csomagolóanyagok, műanyag flakonok használatát. Felvetődik a kérdés, szükségszerű-e, hogy ily nagy mennyiségű hulladék termelődjön.  A hulladék újrahasznosítás technológiáinak kidolgozása akadozik, jórészt azért, mert a piacot uraló vállalkozásoknak jelenleg nem érdeke, hogy ezen a téren előrelépés történjen.

A vegyi anyagok túlzott használata miatt legyengült az immunrendszerünk. Egyre több embert érint az allergia. De a jelenség valódi okait nem nevezzük meg. Inkább a parlagfüvet kiáltjuk ki főbűnösnek. Bőszen irtjuk. És mi lenne, ha sikerülne teljesen kiirtani? A probléma nem szűnne meg! Akkor aztán hadjáratot indítunk pl a mogyoró ellen…csakhogy a lényeggel, a kemikáliák hatásával, természettől eltávolodott életmódunkkal ne kelljen foglalkoznunk.                                                                           foldmuveles.jpg

Felfordult világban élünk. Régen a falu helyben megtermelt mindent magának. Most meg, ha leesik egy nagyobb hó, akkor megáll az élet és lánctalpasokkal hordják be az elzárt településekre a kenyeret. Kiszolgáltatottakká váltunk.

A modernitás önmagában nem jelent életminőség javulást. A sok technikai fejlesztés, amely elvileg mindennapi életünk könnyebbé tételét célozza, valójában bonyolulttá teszi az életünket, szétszórttá tesz, és nem tudunk úgy odafigyelni a napi tevékenységeinkre, mint a régebbi korok emberei, akik lényegesen egyszerűbb körülmények között éltek, de kellő odafigyeléssel tudták végezni napi munkájukat.

Természetesen, nem élhetünk úgy, mint 100-200 évvel ezelőtt, már csak azért sem, mert a föld lakossága az utóbbi évtizedekben megtöbbszöröződött. Nem költözhet mindenki ökofaluba. Azt azonban látnunk kell, hogy a mai életvitelünkkel komoly gondok vannak. Az az életminta, amit a nagyvárosok állítanak elénk, semmiképpen sem követendő. A várossal önmagában nincs probléma. A városi létformán kell változtatni. A kis- és középvárosok teremthetnének esélyt arra, hogy egy adott városban természetközeli, emberbarát viszonyok jöjjenek létre. Ne az anyagiak és a fogyasztás legyen a fő helyen, hanem az emberi kapcsolatok.

A környezetvédelem hatékonyságát illetően minden azon múlik, hogy a kisközösségek, családok, az egyének hajlandóak-e személyes áldozatokra, készek-e a jelenleginél sokkal környezettudatosabb életet élni.

 

Szendi Gábor, Esztergomi Környezetkultúra Egyesület

 

 

 

 

 

 

Elpocsékolt élelmiszer

 

A Magyar Élelmiszerbank Egyesület szerint hazánkban évente 1,8 millió tonna élelmiszerhulladék keletkezik, ebből 400 ezer tonna a lakosságnál. Ez utóbbi értéke – kilogrammonként átlagosan 500 forinttal számolva – 200 milliárd forint. Hatalmas összeg. Ennyit lehetne spórolni tudatos fogyasztással és vásárlással.

A szemetesbe dobott élelmiszer többnyire szemétlerakóba kerül. A lerakóban rothadó ételből metán szabadul fel, ami 25-ször erősebb üvegházhatást okoz, mint a széndioxid. Az élelmiszer kidobásakor mégsem a hulladék okozza a legnagyobb kárt, hanem az élelem előállításához felhasznált erőforrások. Egy példa:  a boltokban kapható kockasajtért a teheneket etetni kell, a tej hűtése és szállítása is energiát igényel, ahogyan a sajttá érlelés, a csomagolás is. Ha kidobjuk a sajtot, a folyamatban felhasznált összes energiát, anyagot elpazaroltuk.

elpocsekolt-elelm..jpgHa kevesebb ételt dobunk ki, kevesebb vízre van szükség az előállításhoz. A világszerte kidobott élelmiszer termeléséhez felhasznált öntözővíz elegendő lenne 9 milliárd ember (napi 200 liter/fő) háztartási vízigényének fedezésére.

A felmérések szerint, a háztartások felében azért dobják ki az élelmiszert, mert túl sokat főznek. Ugyanakkor az Országos Gyermekvédő Liga adatai szerint ma Magyarországon 380 ezer gyermek él szegénységben, 130 ezer alultáplált, 40 ezer pedig éhezik.

Ha kevesebb élelmiszert vásárolnánk, csökkenne az összes kereslet, ami az Élelmiszerbank Egyesület szerint hozzájárulna az árak csökkenéséhez. Így azok is hozzájutnának az élelmiszerhez, akik eddig nem tudták megfizetni. 

 

 

 

 

 

 

 

A legfontosabb közügy

 

Mondják: a vallás, a hit magánügy. Azok szájából lehet ezt hallani, akik a vallásgyakorlóktól féltik a közéletet. Szerintük a hit és a vallás ügyei nem tartoznak a társadalomra. A hívők – ha már mindenáron vallásgyakorlók akarnak lenni – húzódjanak be a templomaikba, vagy még inkább, a lakásuk falai közé, és ott gyakorolják a vallásukat.

Mit mondhatunk erre? Először is le kell szögeznünk: az istenhit és a vallás valóban magánügy. Sőt, fokozhatjuk is a megállapítást: a hit és a vallás valamennyiünk legmélyebb magánügye. Mondhatnánk, a magánügyek magánügye. Ám ha ez így van – márpedig így van – akkor mi sem természetesebb, minthogy az istenkérdéshez való viszonyulás egyszersmind közügy is. Sőt, a legfontosabb közügy. Mert mi más lehetne a legfontosabb közügy, mint éppen a legmélyebb magánügy? Az, ami valamennyiünket a legmélyebben, legelementárisabban érint. Vagy talán azt tekintsük elsőrendű közügynek, ami a legközömbösebb számunkra? 

A vallás tehát nem csak magánügy. Közügy is. És nem csak azért, mert az ember a vallását közösségben gyakorolja, de azért is, mert a közösségnek is valamilyen módon viszonyulnia kell Istenhez, nem csak ideig-óráig, hanem a történelmi lét minden pillanatában. A kommunizmusnak is megvolt a válasza az istenkérdésre, s ez az Isten tagadásában nyilvánult meg: hangos, tudatos, következetes tagadásában. Az egész kommunista ideológia és rendszer Isten tagadására épült. Minden egyéb ebből következett. Ilyenformán a vallás a kommunizmusban is közügynek számított, ha kimondatlanul is.

Akik azon fáradoznak, hogy a vallást a magánszférába szorítsák, igen harcos ateista álláspontot képviselnek, még akkor is, ha esetleg közben világnézeti semlegességet hirdetnek. Ugyanis nincs világnézeti semlegesség. Senki sem bújhat ki a válaszadás „kényszere” alól. Az ember közömbösségével is egyfajta választ ad a lelkében visszhangzó kérdésre: „Hiszel-e Istenben?”  Az embernek választania, döntenie kell, hogy hová akar tartozni: azok közé, akik elfogadják Istent, vagy akik tagadják Őt.

 

 

 

 

 

 

 

Kell az egyszerűség!

 

“Élni való minden élet,
csak magadhoz hű maradj
veszteség nem érhet téged
ha az leszel aki vagy.”

 

A nagy német költő, Johann Wolfgang von Goethe sorai ezek. Ma is aktuálisak, talán hatványozottan is. Valami világméretű, globális becsapás van a levegőben. Igaznak látszik, ami hamis, és hamissá lett, ami igaz. Ilyen még nem volt a történelemben. A rosszról mindig tudni lehetett, hogy rossz, a jóról hogy jó, a legzsarnokabb hatalmak idején is, mára azonban olyan mértékben felborult a világ, hogy a hazugság és a bűn zavartalanul a jó képében tetszeleg. 

De a történelem halad, és be fog teljesedni. A kérdés: hű maradsz-e az igazsághoz?  A kérdés: talál-e hitet az Emberfia, ha majd újra eljön. Ha igen, akkor veszteség nem érhet téged, és az leszel, aki vagy. Csak magadhoz hű maradj. Halld meg, amit mond a bensőd, ne félj tőle, mert ő vezet át a vadonon. A bensőd hangját hallgasd, és nyugodt leszel, biztosan lépkedsz majd előre, mindig csak előre. A bűn tagadásának vonzásában is megmaradsz igaznak, és példád másokat is serkenteni fog.

Messzire elkalandoztunk a forrástól, a gyökerektől, - mi emberek,  kicsit olyanokká váltunk, mint egy bolyongó űrszonda, melynek mélyén ott a gondosan összerendezett információk, műszerek és eszközök tömkelege, de a Földnek nevezett csodálatos kék bolygó már nagyon messze van. A tudásunk a maga módján lenyűgöző, de a szomjazott igazságnak valahogy mégis híján vagyunk. Nem érezzük a kályha melegét. Nem érzékeljük az élet mélyéről forrásozó igazságot.

Az embernek szüksége van arra, hogy rálásson az élete alapjaira. Ez lehetetlen olyankor, amikor elveszünk a részletekben. És sajnos ma elveszünk a részletekben. A fától nem látjuk az erdőt. Nem kell mindig minden egyes fát górcső alá venni, vizsgálgatni. Az erdő szépségét akkor tudom élvezni, ha az erdőn pihen a szemem, vagy ahogy a költő mondja, ha „kiülök a dombtetőre, innen nézek szerteszét”.

Ezerféle ténykedésünkkel sokszor fölöslegesen bonyolítjuk az életünket. A világ hihetetlenül gazdag és sokszínű, de mi úgy tűnik ezt nem akarjuk elhinni, egyre csak spanoljuk, turbózzuk, "öntjük bele az adalékot". Valami őrületes, észveszejtő pörgés lett úrrá az emberen. Pörgünk a centrifugában, lesünk, mint a lukinyúl, nem tudunk már semmit, nem látunk semmit, és semmink sincs, csak a tudat, hogy nagyok vagyunk. 

Kell az egyszerűség, mert az egyszerűben meglátjuk az igazat. A világot fojtogató hazugság a bonyolultságban tenyészik.  Az az ő közege, onnan intézi agyafúrt, ördögi támadásait. Rázzuk le hát a sok ránktapadt sallangot. A nagyképűség sallangjait. Tisztuljunk meg! Alázattal legyünk a teremtés iránt, csak ekkor fogunk tudni  egymás szemébe is nyíltan, egyszerűen, tisztán belenézni.  Amikor majd végre alázatosan kimondjuk, hogy mi csak emberek vagyunk, és nem istenek, akkor leszünk szabadok. Addig nem. Addig rabok leszünk, a gőg rabjai.

 

 

 

 

 

 

 

Elég, ha a tetteinkben megnyilvánul...

 

 

Nem az a fontos, hogy mi a véleményed, hanem hogy mit teszel! – hangzik az egyik divatos mondás. Mutatja ez is, hogy elegünk van a szócséplésből. A sok okos vagy kevésbé okos hozzászólásból, melyet az otthoni szoba melegéből, a számítógépünkhöz tapadva küldünk  szét a világnak, kíváncsian várva, hogy vajon hány tetszésnyilvánítást arat az általunk elmésnek hitt megjegyzés. Meg abból amit a munkahelyünkön, az utcán, a boltban, társaságban hangoztatunk unos-untalan. Mert mondani, azt tudjuk. Mert nekünk véleményünk és mondanivalónk van, úgy általában mindenről, és azt tessék tudomásul venni, tessék figyelembe venni.

Na hát, ilyen világban élünk. A vélemények világában. És igen, egy idő után ez nagyon kiábrándító tud lenni, mert csak a rengeteg beszédet halljuk, és nem látjuk az emberi cselekvést, az élő példát, ami esetleg hitelt adhatna a szavainknak.

A fentiek ellenére, mégis ki kell mondanunk,  nem mindegy, hogy mi a véleményünk. Nem közömbös, hogy miként gondolkodunk. Mert a véleménnyé sűrűsödött gondolataink határozzák meg a tetteinket. Minden cselekvés mögött egy vélemény áll. És innentől kezdve csöppet sem mellékes, hogy mi a véleményünk. Sőt, döntő fontossága van a véleményünknek. Az ember gondolkodás útján különbözteti meg a jót a rossztól. Ez a szétválasztás a gondolkodás eredménye, szintúgy a cselekvési irány meghatározása. A tettek csak ezután következnek. Egy többé-kevésbé kiforrott vélemény értékrendet tükröz, s mint ilyen, igazodási pontot is jelent – igazodási pontokra pedig szükség van az életünkben. Elvek nélkül, csak úgy magunktól, nem tudunk jók lenni.

Nagy kísértése a mai világnak, hogy a gondolkodás fontosságáról igyekszik elterelni a figyelmünket. Így sajnos sokszor a vak ösztöneinknek és a pillanatnyi érzéseinknek vagyunk kitéve. Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy lokálisan gondolkodunk, és globálisan cselekszünk, ahelyett hogy globálisan gondolkodnánk, és lokálisan cselekednénk.

Az emberi cselekvést illetően világosan látnunk kell tehát annak szoros kapcsolatát az ember döntésképességével, mindenekelőtt az emberi szívvel, hiszen minden jó vagy rossz gondolat az ember szívéből ered. Jó, ha megszívleljük Kalkuttai Szent Teréz egyik mondását, miszerint ”az ember nem tehet nagy dolgokat, csak kis kis dolgokat, nagy szeretettel.” A tetteinknek, bármily kicsik is, tükrözniük kell a szívünk szeretetét. És persze, nem kell telekiabálni a világot a véleményünkkel. Elég, ha a tetteinkben megjelenik. 

 

 

 

 

 

 

 

Út a személyes szabadság felé

 

Az élet sokmindennel megajándékoz bennünket, nem beszélve arról, hogy maga az élet is egy nagy ajándék. De vajon, szoktunk-e mindezért köszönetet mondani? Nem feltétlenül nyilvánosan vagy hangosan kimondva, de bensőleg, a szívünkben? Megköszönni a sikeresen elvégzett munkát, a pihenés perceit, a barátokat, a természet szépségeit, a napsütést, az esőt, egy ízletes ebédet. Észrevesszük-e a jót, keressük-e, meglátjuk-e a bennünket körülvevő sok-sok szépséget? Van-e bennünk elegendő igazságszeretet mindehhez? Tudunk-e hálásak lenni?
A hálaadás megnyitja szívünket, ráébreszt arra, hogy a világ egy gyönyörű ajándék. A hálát adó ember szabad ember. Szabaddá válik azáltal, hogy nyitott szívvel fordul a világ felé. Az őszintén kimondott köszönet tisztogatja a világról alkotott képünket, és a magunk helyét is könnyebben megtaláljuk, ha tudunk hálás szívvel gondolni az életünkre, a mindennapjainkra.
A nehézségeink, hiányosságaink elfogadása szintén a személyes szabadságunkat szolgálja. Ha őszintén el tudjuk fogadni magunkat, - adottságainkat, korlátainkat, az élethelyzetünket, - akkor az igazi szabadság nagyszerű érzését fogjuk megtapasztalni. És a problémáink megoldása felé is ez az első szükséges lépés. 
Ma valójában mindenünk megvan, nem nélkülözünk semmit. Mégis sokszor elégedetlenkedünk, zsörtölődünk, mert a reklámok, a média, a környezetünk elégedetlenséget szítanak bennünk, azáltal, hogy folyamatosan újabb és újabb dolgok megszerzésére ösztökélnek, vagy egész egyszerűen, az elégedetlenséget, mint olyat, szítják bennünk. Az időnkénti böjt, az önmegtagadás cselekedetei ezzel szemben rádöbbentenek arra, hogy mennyi mindennel, mily sokféle adománnyal rendelkezünk. Ez a felismerés hálával  tölti el a szívünket, és egy egészséges, örömteli életszemléletet alakít ki bennünk. Ezért is nagyon fontos tudni lemondani a dolgokról, nem függni azoktól. Csak úgy juthatunk szabadságra és azon keresztül személyes boldogságra, ha megszabadulunk a teremtett dolgokhoz való rendetlen és beteges ragaszkodástól.

Az élet javaiért adott őszinte, szívbéli hála megőriz az igazságban és szabaddá tesz. A szabadságunknak mi magunk vagyunk az akadálya, valahányszor hálátlanul, közömbösen vagy méltatlankodva fogadjuk az élet ajándékát.

                                                            

                                                                        oszi-taj1.jpg

 

 

 

 

 

A lelkiismeret

 

Van ennek az embernek egyáltalán lelkiismerete? – szoktuk kérdezni, ha valaki súlyosan vét valaki vagy valami ellen, és semmi jelét a megbánásnak nem mutatja. Ilyenkor úgy tűnik, az illető személyben valóban kialudt az a finom műszer, amit lelkiismeretnek nevezünk. Az ilyen ember mintha azt igazolná, hogy lelkiismeret nélkül is lehet létezni.

Ez azonban csak látszat. Lelkiismerete – teremtettsége folytán – mindenkinek van, sőt éppen a lelkiismeretünk az, ami felelős emberi személlyé tesz bennünket. Másszóval, azért viselünk felelősséget a tetteinkért, mert van lelkiismeretünk. Ha a léleknek nem lenne „hangja”, akkor tényleg semmiféle felelősséggel nem tartoznánk senki és semmi iránt.

Lelkiismerete révén az ember olyan törvényre bukkan, melyet nem ő szab magának, de amelynek mégis engedelmeskedni tartozik. Ezt a törvényt az ember a saját bensejében találja meg. Ott van, nem iktatható ki. És nem másítható meg. Lehet szemet hunyni fölötte, vitatkozni vele, lekicsinylően legyinteni rá, de nemlétezővé tenni nem lehet. A lelkiismeret valamennyiünk útitársa. Szól hozzánk a lélek csöndjében, és hív, hogy tegyük a jót. 

 

 

 

 

 

A szeretet fájhat

 

Senki sem tökéletes. Hibázunk, megbántjuk egymást, vannak rossz napjaink, tulajdonságaink, érthetetlen szokásaink, amelyeket nehéz elviselni, amelyek fájdalmat okozhatnak. Mindez természetes, nem rendkívüli. Igazán szeretni azt jelenti, hogy olykor megöleljük a kaktuszt.

Duzzogunk, haragszunk, veszekszünk. Ha megsebezzük egymást, a szeretetünkön esett sérülést el kell látni, nehogy elmérgesedjen. Kialakítjuk családunkban a bocsánatkérés és megbocsátás kultúráját. a gyengédség apró jelével, akár szavak nélkül is kérhetjük: „Engedd, hogy újra jóban legyünk.” Így már vádaskodás nélkül tudunk beszélni arról, ami rosszul esett. Ha megismerjük egymás indítékait, gondolatait, kiderülhet, hogy a haragnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és nem olyan fontos eldönteni, kinek volt igaza.

Néha előfordul, hogy a társunk súlyosan megbánt, egészen idegenül áll előttünk, úgy érezzük, hogy a sokéves kapcsolatunk szertefoszlott. Fontos, hogy házaspárként újra tudjuk kezdeni egymással. Alkalmat keresünk, hogy nyugodtan tudjunk egymással beszélni. Átéljük, hogy az egymás iránti szeretetünk nagyobb, mint az adott probléma, és a másik szeretetének a hiánya jobban fáj, mint amivel megbántott. A kibékülés még nem jelenti a bajok megoldását: segít, hogy egymásra találjunk a szeretetben, de vannak sebek, amelyek begyógyulása hosszabb ideig tart.

Dolgozni kell a bizalom helyreállításáért, a jóvátételért. Ha megbocsátunk, nem emlegetjük a vétket többé. Biztosak lehetünk, hogy minden könnycsepp és fájdalom ajándékká válhat családunk és mások számára, ha fölajánljuk Istenünknek.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi is kereszt vagyunk a társunk számára, ő is sokszor fájdalommal hordoz minket. Ha az általa okozott szenvedésen kesergünk, jusson eszünkbe: mi magunk is irgalomra szorulunk. A kölcsönös irgalom meghozza a békességet.

A házasságot azzal a szándékkal kötöttük, hogy egy életen át kitartunk egymás mellett jóban, rosszban. Nem a papír köt össze, hanem a szeretet. Újra és újra meghódítani a társunkat – ez az igazi kihívás. Dolgozni azon, hogy vonzónak, szeretetre méltónak tartson évek múlva is. Törődni vele, és érdeklődve meghallgatni, mi foglalkoztatja mostanában. Megajándékozni az időnkkel: egy esti séta, vacsora a régi kisvendéglőben, ahol a gyertyafényben minden új megvilágításba kerül, egy hétvége kettesben, apró figyelmességek, dícsérő szavak, együtt végzett munka…

                                                                    viragszal.jpg

                                                                                      Idézzük föl egy kibékülésünk örömét!

 

 

 

 

 

Erős iskola?

 

Szülők és pedagógusok körében igen gyakran elhangzik az „erős iskola” kifejezés. Nézzük hát, hogyan is állunk „iskolaerő” dolgában! Mitől erős egy iskola? Egyáltalán, miért fontos, hogy egy iskola erős legyen? Vajon nem lenne elegendő, ha „csupán” a jóság kritériumát elégítené ki? Nem úgy van-e, hogy azokban az iskolákban, ahol kevésbé erőlködnek-erősködnek ama bizonyos tudásátadás dolgában, viszont nevelik is a diákokat, egy világos cél felé vezetik őket, ott az eredmények is sokkal jobbak? Ott a fiatalok valóban fejlődnek és valóban okosodnak. Nem úgy van-e, hogy ahol nem csak számokat és információkat vernek a fiatalok fejébe, de az emberi lélekkel is megfelelő módon foglalkoznak, ott a diákok valóban bontakozni képesek, pozitív irányban? Ott sokkal kevesebb a sérült, deviáns magatartású egyén, és sokkal több a problémákat megoldani tudó, másokkal szolidáris, értelmes életet élő, derűs lelkületű, céltudatos fiatal. Végülis egy iskolától senki sem erőmegnyilvánulást vár el. Egy iskola legyen értékorientált, a lelki-szellemi valóságra nyitott, a gyerekekkel szembeni elvárásai legyenek reálisak, és nem utolsó sorban, egy iskola legyen barátságos. Összefoglalóan: egy iskola legyen jó.

 

 

 

 

 

Globalizáció és nemzet

 

Globalizálódó világunkban kimondva-kimondatlanul sokunkban bujkál a kérdés: mit is jelent egy nemzet tagjának lenni? Az egységesülő világ, úgy tűnik, mind több területen elmossa a különbségeket. Nem avitt dolog nemzeti értékekről beszélni ma? Vannak, akik mintegy válaszképpen a világban eluralkodni látszó folyamatokra, egyenesen magasztalják, szinte istenítik nemzetüket. Mások jóformán semmibe veszik mindazt, amit a nemzeti hovatartozás jelent. Magyarországon is mindkét magatartásformára van jócskán példa.

Minden bizonnyal a nyelv, a nemzeti kultúra lehetőséget ad az egyes embernek belső értékei kibontakoztatására. Amikor a gondolatainkat mondjuk el, a nyelv kincseiből merítünk. A viselkedési normák, a hagyományok, közösségi életünkben segítenek bennünket. Senki sem vitathatja, hogy van jellegzetesen magyar szellemiség, mely közösséggé formál. Természetesen ugyanez elmondható bármely más nemzetről is. Nem hunyhatunk szemet afölött a tény fölött, hogy emberként, vagy ha úgy tetszik, világpolgárként, egyszersmind egy nemzet tagjai is vagyunk. Ugyanakkor túlértékelni sem szabad a nemzethez való tartozás tényét.

 

 

 

 

 

 

Hol a boldogság?

 

A mai ember egyik legnagyobb problémája, hogy bele van gabalyodva a tárgyakba. Rengeteg tárggyal vesszük körül magunkat. A tárgyak tömkelegében sokszor képtelenek vagyunk kiválasztani azt, amire valóban szükségünk van, így aztán a teljes kínálatot magunkra zúdítjuk. A végeredmény az, hogy teljesen fölöslegesen agyonbonyolítjuk az életünket. Házaink lassan olyanok, mint valami hatalmas kamrák. Nyelik-nyelik a töméntelen anyagot.

Nem emberhez méltó állapot ez. Ha nem is vallja be, de érzi ezt mindenki. Úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mégis a lelkünk mélyén nyugtalanok és elégedetlenek vagyunk. Mert az összevásárolt holmijaink önmagukban nem tesznek boldoggá. Mert a boldogság lelki kategória. Boldogságot csak a cselekedeteink értéke adhat. Attól, hogy körülbástyázzuk magunkat csodásnál csodásabb anyagi javakkal, csöppet sem leszünk boldogabbak. Sőt, ha csak az anyagiakban keressük az örömünket, egyre boldogtalanabbak leszünk, és egyre fájóbb lesz az üresség a lelkünkben. És itt a „lélek” szó nem csupán jelképe valami megfoghatatlan belső tartalomnak. A lélek ugyanolyan valóság, mint a test. A lelkünket pedig, mivel nagyon is valóságos, nem lehet megkerülni vagy becsapni. Kevés itt a kidekorált matéria, még ha tonnaszám pakoljuk is magunkba, és nem elég a „lelki fröccs”. Másra van szükség. A lélek arra vágyik, amiből vétetett: szeretetre. Szeretet pedig a személyes áldozathozatalban nyilvánul meg. Minden szeretetcselekedet nyomán a lélek boldogsággal itatódik át. Nem kertelhetünk ennek kimondásában, jóllehet nem könnyű ma a szeretetről beszélni. A szeretetet ma tragikusan félreértik. Azt hiszik, semmit sem jelent. Pedig a szeretet a minden. A szeretet maga az élet. Ott van magában a teremtésben, a gyönyörű tájban, a ragyogó napsütésben. Ezért egyedül a szeretet képes betölteni az ember vágyait. Ha szeretünk, akkor hűek maradunk önmagunkhoz, a lényegünkhöz. Ha a szeretetben gazdagodunk, akkor értelme lesz az életünknek, boldogok leszünk, és örökké fogunk élni. Szó szerint.

 

 

 

 

 

 

Két kis magzat beszélget a jövőről

 

- Te hiszel a születés utáni életben?
– Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
– Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, milyen lenne az?
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal eszünk.
– Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most is túlságosan rövid.
– De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
– De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfolódás a sötétben.
– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
– A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
– Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
– No de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy igazi élet még csak ezután vár ránk..

 

    ket-lang.jpg

 

 

 

 

 

 

Közösségi élet

 

 

A közösségi élet a családban kezdődik. A családba születünk bele, a szüleinkkel való kapcsolatunk az első közösségi élményünk. A testvérek, rokonok, szomszédok között tanuljuk az együttélés szabályait, az ő körükben válunk közösségi emberré, részesülünk közösségi élményekben. Idővel egyre több szállal kötődünk a környezetünkhöz, egyre tágabb azok köre, akikkel valamilyen kapcsolatban állunk, de a család mindvégig megmarad kiindulópontnak. Amikor felnőttként saját családot alapítunk, akkor is. 
A családi közösségek a társadalom alapegységei.  Ha akarnánk, sem tudnánk változtatni ezen.  Az, hogy manapság súlyos válságban vannak a közösségeink, és úgy érezzük, nincs igazi közösségi élet, az elsősorban a családok válságára vezethető vissza. Kapcsolatainkban szeretnénk több barátságot, szolidaritást, közösségi élményekre vágyunk. De vajon megkaphatjuk-e mindezt, ha a családjaink ezer sebből véreznek? Aligha. Hiányoljuk a közösségi életet, de megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy legyenek ép családjaink? Egészséges családi élet nélkül nincs egészséges közösségi lét. 
Általános társadalmi problémával állunk szemben. A bomló családok, a hajszolt élet, az erkölcstelenség propagálása és terjedése mind-mind a közösségeink gyengüléséhez vezet. Sajnos, mindezek a negatív jelenségek régebbi keletűek, és valamilyen mértékben mindannyian felelősek vagyunk a kialakult állapotokért. Most mindenek előtt a családjainkat kell erősíteni. A családok megerősítése viszont – látnunk kell – nem megy egyik napról a másikra. Sok energiát, elszántságot, fáradozást igényel. 
Minden korosztály és társadalmi csoport részese a közösségi életnek, s ez egyfajta mértéktartást követel mindenkitől. Az ifjonti hév és tettrekészség s az időskori elcsendesedett bölcsesség és nyugalomvágy együttesen, egymást kiegészítve tud termékeny lenni. 

viragos-ret.jpgA társadalmi béke, a nyugodt hétköznapok megteremtése nem kis feladat, és lássuk be, nagy kincs birtokában van egy békében élő közösség. A jószomszédi kapcsolat nagy érték, de tenni is kell érte. Az együttélés legelemibb szintjein helytállni, sokszor ez sem egyszerű.  A mindennapok derűs kiegyensúlyozottsága lelki erőbevetés és munka árán érhető csak el. A rendezett, tiszta környezet mindannyiunk nyugalmát és jólétét szolgálja, de feladata is van mindannyiunknak környezetünk alakításában. 
Az idősekre való odafigyelés, az irántuk tanúsított tisztelet, a betegekkel, elesettekkel, válságban lévőkkel való törődés a legtöbbször lemondással jár, de bizony ez is közösségi élet, vagy ha úgy tetszik, közösségi élmény. Mert a közösségi élmény lényege a megélt szeretet.  Az igaz szeretet pedig mindig áldozatot is jelent. 

 

 

 

 

 

 

 

Vannak bizonyos első lépések

 

 

Sok családban él még az a szép hagyomány, hogy ha összeszólalkozik a férj és feleség, mindig a férfi kér először bocsánatot, lovagiasságból. Ez persze csak akkor működik, ha utána az asszony is bocsánatot kér. Vannak bizonyos első lépések, amelyeket mindig a férfinak kell megtennie. Ha egy férfi erre képes, ha nem felejt el udvarolni, ha tud hangulatot vinni a családjába, ha vannak ötletei, ha állandóan tudja sugározni a felesége felé, hogy boldog, amiért ő a felesége, akkor a nő ettől szárnyakat kap.

vannak-biz.-elso-lep..jpgHa a férfi erre képtelen, és amikor hazajön, lustán belesüpped a foteljébe, és semmi pozitív nem jön elő belőle, akkor a nő erről a nullpontról csak nagyon nehezen tudja a házasságot kibillenteni. Az nem természetes, hogy a nő kezdjen el udvarolni. A szekér egy ideig recsegve-ropogva menni fog még, aztán megáll.

A szerelem körforgásának motorja, kezdeményezője a férfi. És ezen a ponton a házasság boldogságának kulcsa az ő kezében van. A boldog házasságok arról híresek, hogy van bennük egy bohókás férfi, aki nem felejtett el udvarolni. 

 

 

 

 

 

 

 

Szeretni és engedelmeskedni

 

 

Szent Pál apostol mondja: az asszony engedelmeskedjék férjének, a férj pedig szeresse feleségét. Eddig rendben is van a dolog. A gond csak az, hogy szelektív a hallásunk. A férfiak szívesen meghallják a nőkhöz szóló intelmet, és nemegyszer hivatkoznak arra (az asszony engedelmeskedjék férjének!!), ugyanakkor a férjekhez intézett felhívást, mely a feleség iránti szeretetre int, elengedik a fülük mellett. A nőkre ugyanez igaz, csak fordítva: ők a férjeket figyelmeztetik, hogy több szeretetet várnak tőlük, miközben a férj iránti engedelmesség lelkülete számos esetben igen távol áll tőlük.

Amikor a szeretetről és az engedelmességről beszélünk, jó ha szem előtt tartjuk, hogy végsősoron a házastársi szeretet és engedelmesség egy tőről fakad. Hiszen aki szeret, az voltaképpen engedelmeskedik a szeretett személynek, mert a kedvét keresi, aki pedig jó szívvel engedelmeskedik, az tulajdonképpen szeret, mert az engedelmesség által fejezi ki a szeretetét.

A „Nem szolgálok!” helyett, mondjuk csak ki bátran: „Örömmel szolgálok!”

 

 

 

 

 

 

 

Magyarország

 

 

Volt régen olyan család, nem is kevés, ahol igazi közösségek születtek. Érdekes módon, az ehhez szükséges fő tudnivalókat nem tanították az egyetemeken, elég volt beleszületni egy ilyen családba. Az volt a közös ezekben a családokban, hogy az emberek szerették egymást. Általában úgy kezdődött a történet, hogy egy fiú és egy lány észrevették, hogy vonzódnak egymáshoz, megismerkedtek és egymásba szerettek. Napról-napra jobban vágyódtak arra, hogy örökre együtt lehessenek. Ezért aztán elhatározták, hogy ha a szüleik is beleegyeznek, összeházasodnak. A szülők, látva, hogy a fiatalok valóban szeretik egymást, természetesen beleegyeztek a házasságkötésbe. Abban az időben az emberek még úgy gondolkodtak a házasságról, hogy az szent dolog. Egy férfi és egy nő sírig tartó életszövetsége. Készek voltak felelősséget vállalni egymásért és születendő gyermekeikért. Az is természetes volt, hogy a nagyszülőket és a szülők testvéreit is a szeretetükbe  fogadják az új házasok.

Ha majd újra lesznek magyar földön ilyen családok,  - adja a Jóisten, – akkor nem lesz mitől féltenünk e nemzetet. Akkor újra virágzásnak indul ez az ország. Az lesz az igazán csodálatos ezen a Magyarországon, hogy az emberek újra rátalálnak az áldozatos szeretetre. Fontosabb lesz a szeretet, mint az anyagiak. Fontosabb lesz az ember, mint a teljesítmény. Megtanítják majd a fiúkat felelősségteljes apává, a lányokat szeretetteljes, odaadó édesanyává válni. Akkor egy családban több gyermek is fog születni, nem csak kettő, egy vagy egy sem.

Abban az eljövendő világban senki sem fog félni attól, hogy elküldik a munkahelyéről, mert a családok jóléte mindennél fontosabb lesz, és ezért valóban családközpontú törvények születnek.

A polgárok pedig betartják ezeket a törvényeket, mert tudatában lesznek, hogy azok a javukat szolgálják. Akkor kezdődik majd az igazi építkezés. Csak értelmes dolgok születnek majd. Mindent az értelmes szeretet fog meghatározni. De legfőbb érték az az idő lesz, melyet az emberek a családjukkal töltenek. Az iskolákban nem fogják fölösleges dolgokkal tömni a gyerekek fejét, de tanítani fogják, hogyan kell türelmesnek lenni, hogyan lehet a szeretetben növekedni. Az egész világ majd eltanulja tőlünk mindezt, tőlünk, magyaroktól, mert Magyarország újra példaadó és virágzó lesz, virágzó, mint Pannónia hajdanán.

                                                                                                                                 

         Tóth Mártonné, Tokod

 

 

 

 

 

Udvariasság

 

 

Sokan sallangnak vélik az udvariasságot, pedig az udvariasság az emberi kapcsolatok „olajozója”.

A nyelvi udvariasság alapja a köszönés, a megszólítás. Sokaknak nem tetszik, ha a jó napot kívánok! jó napot!-ra rövidül. Ezt is lehet szépen mondani, ám hetykén-nyeglén hangoztatva arculcsapásnak hat. Ugyanilyen a viszontlátásra! helyett mondott viszlát! Talán érdemes tudatosítani, hogy a hosszabb formák az udvariasabbak.

A köszönöm!-re azt mondjuk: szívesen! De boltban vásárlás után mégsem a legjobb. Akkor azt kellene mondani: mi köszönjük, köszönjük a vásárlást, legyen máskor is szerencsénk, fogyassza egészséggel...Ugyanígy az étteremben.

Terjed a szép napot! köszönésforma. Használója jó szándékú, szépet akar mondani, mégis idegenül hat. Jobb a jó napot kívánok! Még idegenszerűbb (anglomán) a legyen egy jó napjuk! köszönés.

A tessék kérni! felszólítás az üzletben sürgetésnek hat, szerencsére mintha már kezdenének leszokni róla az eladók.

Persze a vásárlók sem angyalok. Ha valaki azt mondja nekik a boltban udvariasan, hogy mit parancsol, akkor sokan rávágják: én nem parancsolok, hanem kérek. Pedig csak egy udvariassági formuláról van szó. Másokat a segíthetek valamiben? formula idegesít. Ez is anglicizmus ugyan, de legalább udvarias.  A miben segíthetek? pedig teljesen jó. A vásárlók jó részéből hiányzik az elemi udvariasság. Mindennapos, hogy a gyorsétteremben odavágják: „Hé, kóla lesz, nagy és jéggel!” Vagy egy kis műbalhé:

- Egy menüt kérek.

-Igen, milyen menüt?

-Nagyot.

- Értem, és mi legyen benne?

- Hát mi? Szendvics, üdítő meg sült krumpli! Hihetetlen, milyen tripákok dolgoznak itt. Ide tényleg minden hülyét felvesznek. Na, küldjél valaki mást, aki majd intézi a rendelésemet, és értelmesebb nálad!

Ismételjük meg: az udvariasság az emberi kapcsolatok „olajozója”.

 

 

 

 

 

 

 

Egyszerűen, becsületesen

 

 

Sokszor halljuk a keserű szentenciát: nem érdemes becsületesnek lenni! Pláne a mai világban. A becsületes embernek nem sok babér terem. Bezzeg az ügyeskedők, a minden hájjal megkentek...!

Ismerős gondolatok ezek mindannyiunk előtt. Talán még arra is hajlunk, hogy magatartásunkkal igazodjunk a fenti „aranyigazsághoz”.

De vajon tényleg úgy van, hogy az jár jól, aki fittyet hány erkölcsre, emberiességre? Tényleg semmi értelme a becsületességnek?

Az okos ember fölismeri, hogy bizony a jóerkölcs nem egy kívülről ránkaggatott fölösleges kolonc. Az, amit erkölcsnek nevezünk, a szív mélyének titkát hordozza, csöndesen és egyszerűen vezet bennünket az üdvünk felé. Bárki birtokolhatja. Az iskolázatlan éppúgy, mint az iskolázott, mert igazából nem kell hozzá iskolai műveltség. A szív békéjének biztosítéka az erkölcsös élet. Annak alapja pedig a szívbéli egyszerűség, vagy nevezhetjük ezt az alapfeltételt lelki szegénységnek is.

Ma ugyan divat lett mindent fejtetőre állítani, a jóról azt hangoztatni, hogy rossz, és fordítva, a rosszat magasztalni, de ez múló kórság. Nem tart örökké. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne essünk áldozatául, mert még ha elmúlik is, magával ragadhat bennünket.

Ma különösképpen is szilárdnak kell lennünk, amikor a jóhoz ragaszkodunk. A szellem erejével ellenállni a lopakodó rossznak, s a jót erősíteni magunkban és körülöttünk, mert a rosszat csak a jóval lehet legyőzni.