Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Európa gazdaságáról

Európa gazdaságáról

 

 

A gazdasági növekedés nyugat Európa-szerte lelassult. A társadalom elöregedett, nem tudja tovább fönntartani a jóléti szolgáltatások megszokott régi szintjét. Az aktív lakosság létszámának nagyarányú és gyors csökkenése rendkívüli módon megterheli a gazdaságot, megnehezíti a szociális szolgáltatások szinten tartását, társadalmi feszültségeket gerjeszt. Az alacsony szintű népességutánpótlás mellett azonban Nyugat Európa gazdaságának és szociális rendszerének gyengélkedése még egy további okra is visszavezethető, ez pedig a vezető gazdasági szereplők szociális ügyekben tanúsított érzéketlensége, és ami teret ad ennek a jelenségnek: a hatalmon lévő politikai erők ultraliberális, a „multik” irányában engedékeny gazdaságpolitikája. A korlátlan profitéhség, ami jellemzője szinte minden óriásvállalatnak, súlyos társadalmi gondok forrása, hiszen az a szemlélet, mely europa-gazdasaga.jpgkizárólag a profitszerzésre irányul, nincs tekintettel a társadalom érdekeire, a közjóra, csupán egyesek anyagi gyarapodását tartja szem előtt. A gazdaság célja az ember szolgálata, ennek ellenére egy jólmenő gazdasági menedzser ma a legkevésbé azt tekinti céljának, hogy embereknek munkát és megélhetést biztosítson. Nem szívesen alkalmaz emberi munkaerőt, mert azzal csak „nyűg” van. Bért és járulékokat kell fizetni utána, ami a menedzseri szemlélet szerint fölösleges kiadás, hiszen megfelelő gépesítettség mellett megtakaríthatók az emberi munka költségei. Ezért mindenáron a gépesítést, automatizálást erőlteti. Ennek következtében az aktív lakosság aránya tovább csökken, a munkanélküliség és annak minden embert nyomorító nyavalyája fokozódik. A fentiekből három következtetés vonható le. Először: fogyatkozó nemzet egyenlő elhaló gazdaság. Másodszor: az a radikális kapitalista ideológia, mely vakon bízik abban, hogy a piac erőinek szabad fejlődése mindent megold, általános kudarcba fullasztja a társadalmat. Az állam koordináló szerepe elengedhetetlen. Harmadszor: nem lehet célunk, hogy robotok dolgozzanak helyettünk, mert előbb-utóbb elveszítjük minden kapcsolatunkat önmagunkkal, egymással és a környezetünkkel. A valóság az, hogy az ember rá van szorulva a természet megtartó erejére, és gyakran embertársai segítségére, és szüksége van a termelő munka formáló erejére. Előtérbe kell kerülnie az egyszerűbb, természetesebb, egészségesebb életmódnak.

 

 

 

 

 

 

 

Bankadó...

 

- bejegyzés 2010. szeptemberéből -

 

Miután az elmúlt balliberális kormányzás idején az államcsőd elkerülése érdekében Magyarország újabb nagyösszegű hitelt vett föl az IMF-től, a tavaszi választások óta ellenzékbe szorult magyar szocialisták, akárcsak az IMF, gazdasági megszorításokat javasol Magyarországnak.

Szerencsére a magyar kormány másképpen gondolja. Orbán Viktor sokunk örömére világosan kimondta: a magyar gazdaság rendkívül súlyos állapotban van, ezért az óriási profittal működő bankokat átmenetileg különadóval sújtják.

A bankárszakszervezetként fellépő IMF delegáció sértődötten állt fel a tárgyalóasztaltól, miután a magyar kormány emlékeztette a hitelezőket arra, hogy a bankadó kivetéséről a magyar parlament dönt, és ahhoz az IMF-nek semmi köze. 

Az IMF állítólag szigorú közgazdasági logikát követ. De milyen közgazdasági logika az, amely a lakosság megsarcolását igen, a banki különadót viszont semmiképpen nem tartja elképzelhetőnek? Hol van itt a logika? Nem kell különösebben jártasnak lenni a közgazdaság tudományában ahhoz, hogy fölismerjük: a megszorító intézkedések biztosan visszavetnék a magyar gazdaságot, a tervezett mértékű és ütemezésű különadó viszont a jelen helyzetben nem jelent elviselhetetlen terhet a hitelező intézetekre (túl fogják élni), s hogy valóban lelassul-e a gazdasági növekedés a bankadó következtében, ahogy azt a bankadótól rettegők állítják, azt majd a jövő megmutatja.

Nyilván nem arról van szó, hogy Magyarország nem hajlandó áldozatok meghozatalára, és az az állítás sem állja meg a helyét, hogy a magyar kormánnyal nem lehet beszélni. A magyar kormány egyértelművé tette, hogy folytatja a szigorú költségvetési politikát, amely azonban ezúttal nem egyenlő a családokat és vállalkozásokat éríntő megszorításokkal. Ez az újszerű Orbán Viktorék politikájában. Annak kinyilvánítása, hogy a fegyelmezett költségvetés nem jelent egyet azzal, hogy egy kormánynak le kell mondania saját gazdaságpolitikájának kialakításáról.

 

 

 

 

 

 

 

Jól működő nyugdíjrendszer csak a

 

társadalmi szolidaritás elvére épülhet

 

 (bejegyzés 2011. januárjából)

 

Ahhoz, hogy az időskorúak nyugellátása biztosított legyen, alapvetően két dolog kell. Egyrészt szükség van munkaképes, aktív lakosságra, amely a nyugellátást (nyugdíjak kifizetése, egészségbiztosítás) munkájával lehetővé teszi, másrészt pedig szükség van az időskorúak megsegítésére irányuló társadalmi hajlandóságra, vagyis jóerkölcsre.

Ma már kezdik megérteni az emberek, hogy a most kifizetésre kerülő nyugdíjak nem abból a pénzből származnak, amit harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt fizettek be a nyugdíjpénztárba. Azt a pénzt az akkori nyugdíjasok kapták meg. Magyarul, azzal a pénzzel segítették az akkori fiatalok az akkori öregeket. A mostani nyugdíjakhoz a fedezetet a mostani aktív korosztály teremti elő.

A múlt században kialakult európai nyugdíjrendszer eleinte jól működött, mert a befizetések arányban voltak a kifizetésekkel, vagyis a járulékok a nyugdíjakkal. Idővel azonban a rendszer eltorzult, mert egyre kevesebb lett a bevétel és egyre nagyobbak lettek a kiadások. Ennek oka elsősorban a gyermekszületések alacsony száma és ami ebből következik: az elöregedő társadalom. (Ehhez járult a fogamzásgátló tabletták elterjedése, a „szexuális forradalom” az 1960-as évektől) A nyugdíjrendszer legfőbb problémája tehát abban áll, hogy megszűnt az összefüggés   az időskori jólét és a gyermekvállalás-nevelés között.

Magyarországon a nyugat-európainál is bonyolultabb a helyzet.idosek.jpg Jelzi ezt a magán-nyugdíjpénztárak körül fellángolt vita. Hogy megértsük a probléma lényegét, tudnunk kell, hogy a magánnyugdíj kasszák nem olyan régóta működnek hazánkban, 1998 elején, a Horn-kormány utolsó évében  kerültek bevezetésre. A mai nyugdíjasok zöme még az állami nyugdíjpénztárba fizette a járulékait, s ma is az állami nyugdíjpénztár tagja. 1998 óta a rendszerből, főleg a fiatalabbak közül, sokan kiestek, azáltal, hogy beléptek valamely magán-nyugdíjpénztárba. A belépésre az állam kényszerítette is a pályakezdőket. Summa summarum, az elmúlt években a befizetett nyugdíjjárulékok nagy része magán-nyugdíjpénztárakba vándorolt. Mindez azt eredményezte, hogy ma a nyugdíjasokat már nincs miből kifizetni, hiszen a mai nyugdíjasok túlnyomó többsége az államkasszából kapja a nyugdíjat, ahonnan – az elvándorlások miatt – hiányzik a pénz. A fiatalok, akik egyébként is kevesen vannak, nem segítik az időseket, még ha van is keresetük, mert a nyugdíjjárulékaik a mai idősekért felelősséget vállalni nem akaró magán-nyugdíjpénztárakba folynak. Olyankor, amikor a népességfogyás miatt a nyugdíjrendszer egyébként is komoly nehézségekkel küzd, igen nagy felelőtlenség volt megbontani a rendszer egységét. Mindemellett a majdani magány-nyugdíjpénztári kifizetésekre az államnak kell garanciát vállalnia, azaz ha becsődölnek a magánpénztárak, a hoppon maradt polgárt az állam kényszerül védelmébe venni. 

 

 

 

 

 

 

 

 

A devizaalap hamis alap

 

 

A baknok a kölcsönt felvevőknek azt mondták, hogy devizát kapnak, de rögvest meg is veszik tőlük, és törlesztéskor a megbízásukból vásárolnak nekik devizát, azt az összeget, amely a devizahitel aktuális törlesztő részletéhez szükséges. Ez utóbbi tranzakció során eladási árfolyammal, míg a hitelkihelyezéskor vételi árfolyammal kalkuláltak. A valóságban azonban sem a kölcsön kihelyezésekor,  sem a törlesztéskor nem történt devizaügylet. Csupán fiktív számlakivonatok születtek. Ezt a Kúria is kimondta múlt év júniusi határozatában.

images--4-.jpgA bankok azt mondták, nincs elég forint, ezért behoznak olcsó eurót, svájci frankot, kisebb kamattal, ezt adják kölcsön. Azt azonban nem mondták el, amit egyébként nagyon jól tudtak, hogy az előző évek svájci frank-forint árfolyam diagramja hogyan alakult. Ha ezt bemutatják, látható lett volna az évi átlagban 8 százalékos drágulás. Egy húszéves futamidejű kölcsön esetében ez összesen nyolcszáz százalékos – húszszoros – drágulás (20 Ft/CHF-ről 160 Ft/CHF-re). Ennek láttán természetesen senki nem kötötte volna meg a szerződéseket. Ki és mikor mondta akár egyetlen ügyfélnek is, hogy négy-ötszörösét fizeti ki a vett háza árának? A tájékoztatás elmaradt.

Miként jelent meg a deviza, ha nem vették, nem adták el?

A józan ész válaszol: egy bizonyos összegű svájci frankot akárhányszor oda lehet adni és nyomban visszavenni, akármennyi kölcsön devizaalapját képezheti egy kis összeg. A korlátlan ismétlésből következik, hogy semmilyen deviza sem kell, elég csak hivatkozni rá, az ügyfél úgysem látja. Az MNB Szemle 2009. májusi számában olvashatjuk: „A magyar bankok ezt a módszert (csereügylet, swap) széles körben alkalmazták a devizaalapú hitelkihelyezések fedezéséhez szükséges devizalikviditás előállításához. A hazai bankok az elmúlt években a devizahitelezést nagyrészt forintforrásokból finanszírozták swap ügyletek keretében.”

Világos, hogy a fenti módszerrel árfolyamkockázat nélkül állítható elő forrás a devizaalapú hitelekhez. Tehát nincs árfolyamkockázat! Ha pedig nincs idegen pénz a kölcsönben és nincs devizakereskedelem, akkor teljesen értelmetlen bárminemű árfolyamról, átváltásról értekezni. Nem csak az árfolyamrés semmis, de az „árfolyamkockázatból” származó árfolyamtöbblet is semmis. A devizaadósok valójában forintkölcsönt vettek föl, amit a bankok teljesen alaptalanul és végtelenül inkorrekt módon kötöttek a forint-deviza árfolyamhoz.