Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Örömeinkről, gondjainkról,feladatainkról /pedagógus szemmel/

Nem vitatható, hogy a közvélemény figyelme, érdeklődése az elmúlt években egyre nyilvánvalóbban fordult az oktatás kérdései, az oktatás helyzetének alakulása irányába. Az oktatás valódi társadalompolitikai kérdéssé vált. Mindenkit érdekel, hogy mi lesz gyermekéből, hol és mit tanulhat, milyen módszerekkel, milyen körülmények között teheti ezt, s hogy mi is van azokkal, akik a legfontosabb partnereik ebben.

Mi tanárok és szülők valljuk az ismeretközléssel szemben a képességfejlesztés és nevelés elsődleges szerepét. „Nem matematikát tanítunk, hanem gyerekeket.”

Akkor tudjuk igazán korszerű tudáshoz juttatni gyermekeinket, ha gondolkodni tanítjuk meg őket, ha képesek lesznek szilárd értékrend alapján válogatni a rájuk zúduló információtengerből, ha a gondolkodás és a döntés képességének birtokában hagyják el az iskolapadokat.

A ma iskolájában a tanulás az a kulcsfontosságú tevékenység, amely fenykep0097.jpgalakítója a személyes kapcsolatoknak, a tanító és a gyermek együttműködésének. Az eredményességnek azonban sok összetevője van. Talán az egyik legfontosabb, hogy a kisgyermek szeresse az iskoláját, szeresse a tanító nénijét, melyhez a kulcs: a játék, a derű, a vidámság. Mindig nagy öröm számunkra, ha tanítványaink arcocskájára vidámságot varázsoltunk. Pályánk során sokszor tapasztaljuk, hogy egy tartalmas, élménygazdag játéktevékenység értékesebb a gyermek fejlődése szempontjából, mint egy kötelező foglalkozáson nyújtott konkrét ismeretanyag. Játék és tanulás nem zárják ki egymást.

Korunkban sokféle oka van annak, hogy mi felnőttek sem ismerjük kellően a közös játszás fontosságát, jelentőségét, a gyerek testi-lelki fejlődésében betöltött, semmivel sem pótolható szerepét.

A közös játék többletet visz életükbe, elősegíti a kiegyensúlyozott

  • érzelmi és értelmi fejlődésüket,
  • gondolkodásuk rugalmassá válik,
  • beszédkészségük csiszolódik, bátrabb lesz,
  • kapcsolatteremtő képességük fejlődik.

Mi itt a baj, hol itt a gond? Mit mondunk tanítók és szülők, amikor a gondokat-bajokat összegyűjtjük? Hosszú-hosszú a lista. Szemezgessünk belőle rendezgetés nélkül, úgy ahogy az ki szokott bukni belőlünk.

  • Nem tudnak jól olvasni a gyerekeink.
  • Szegényes a szókincsük.
  • A televízió, a számítógép uralja az életüket.
  • tele vannak viselkedési zavarral.
  • Hiányzik belőlük az elemi udvariasság.
  • Nem figyelnek másokra.
  • Sok szülő nem figyel a gyerekeire.
  • Sok a hátrányos helyzetű gyerek.
  • A szülő a pedagógusban keresi a hibát, a pedagógus a szülőben.
  • Rendezetlen az oktatáspolitika, az irányelvek és feltételek nem arányosak.
  • Iskolaellenes és pedagógusellenes a közhangulat.
  • Tantárgycentrikus a tanítás.
  • Túlságosan felgyorsult az élet.
  • Sok tankönyv tudományos, nehezen érthető.
  • Nincs, vagy kevés az otthoni ellenőrzés, segítségnyújtás.
  • Nagyok az egyéni különbségek.
  • Nincs céltudatuk, nincs kitartásuk a gyerekeinknek.
  • A média letarolja, fertőzi őket.
  • Sok a kudarc, kevés elismerést kapnak.
  • Hibás értékítélettel, alacsonyra tett erkölcsi mércével mérnek.
  • Sok szülő a családról az iskolára hárítja azokat a feladatokat és felelősséget, amit neki kellene megoldani, viselni.

Több évtizedes munkánk tapasztalata az, hogy azok a gyerekek, akik szüleiktől törődést, szeretetet kapnak, biztonságérzettel vértezik fel magukat, s ha felnőnek, szeretetre méltó emberekké válnak. A gyerek jelzi, ha nem kapja meg a szeretetet: nyafog, igyekszik felhívni magára a figyelmet, rongálásokkal, szabályok megszegésével, botrányos viselkedéssel, hangoskodással, durva beszéddel. Közös érdekünk, hogy a gyerekek ne jussanak el idáig.

Ebben a nagyon nehéz feladatban, úgy gondolom, hogy közös érdeke szülőnek és pedagógusnak egyaránt a bizalom, és egymás munkájának segítése.

                                                                                                                        Filip Csabáné, tanár