Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ütközet a Don kanyarban - ahogyan azt egy katona látta

1941 nyarán soroztak be katonának a komáromi Frigyes laktanyába. Először istállóőr voltam, majd átkerültem a szabósághoz. Szerettem katona lenni, mert amint már említettem, én csak olyan helyen éreztem jól magam, ahol fegyelem van, és a hadseregben fegyelem van.

A letaglózó hír karácsony előtt ért: beosztottak a frontra, géppuskásnak. Édesanyám is nagyon elkeseredett a hír hallatán, többször meglátogatott, mindent megtett, hogy valamiképpen kieszközölje a fölmentésemet, de már késő volt bármit is tenni. Menni kellett. Mielőtt vonatra szálltunk, az észak komáromi laktanya udvarán fölesküdtünk a fegyverekre, hogy azokkal fogjuk megvédeni a magyar hazát, majd előállt a kürtös, és elénekelte a „Volt egyszer egy hadnagyocska” kezdetű dalt. Beleérzéssel, szépen énekelt, mindenki nagyon meghatódott. Ezután bevagoníroztak bennünket, és indultunk Érsekújvár felé. Érsekújvár után következett Galánta, melynek állomásán ott várakozott a géppuskás társam öccse, hogy integethessen nekünk és elbúcsúzzon a bátyjától. Sírva összeölelkeztek, s ahogy néztem őket, nekem is könny szökött a szemembe, eszembe jutott édesanyám, akivel ugyanilyen szomorú volt a búcsúzkodás. Nyitrán a vonat ablakaiból láttuk a vasárnapi sétálókat, és ez fájdalmasan juttatta eszünkbe, hogy bennünket pedig visznek a mészárszékre. Közben velünk szembe jöttek a német vonatok, tele sebesült katonával. Gondoltam magamban, ezek megúszták, mert élnek, ha sebesülten is. És újra eszembe jutott a nóta, amit a komáromi laktanya udvarán énekelt a kürtös. Miután elhagytuk Magyarországot, egy lengyel városban álltunk meg. melynek nevére már nem emlékszem. Itt ért az első olyan élmény, mely megmutatta a háború kegyetlenségét. Az állomáson láttam egy lengyel asszonyt, ételhordóval a kezében. Megértettem, hogy ételt kér, s adtam neki. A közelben álló német katona ezt látva haragra lobbant, üldözőbe vette az asszonyt, s amikor utolérte, úgy fenéken rúgta, hogy az asszony hasra esett, az étel kiömlött. Elképedtem. Mi ez a barbarizmus? Én örömet akartam szerezni egy embernek, de nem lehetett. A németek a szövetségeseink, rendben van, mellettük harcolunk, de nem így! A következő állomás Krakkó volt, majd következett az ukrajnai Minszk. Ott az állomáson szegény gyerekek szaladgáltak, és kiabáltak: „magyar kleb, magyar kleb” (magyar kenyér). Ledobtam egy kenyeret. Ezt nem vették észre. Estére Komoricsibe érkeztünk. Kivagoníroztunk, és egy rozzant, ázott istállóba költöztünk. Egy hétig voltunk itt partizánvadászaton. Itt nem találkoztunk partizánokkal, de Komoricsi után néhány faluval megtámadtak bennünket. Nagynehezen összefogdostuk a 16-18 éves, fölfegyverzett, göncökbe öltözött fiúkat, lányokat, és átadtuk a németeknek, akik a szemünk láttára szabadon engedték őket. Ez igen megalázó volt. Kijelentettük, hogy ilyen partizánvadászatot többé nem vállalunk. Ezután előre küldtek bennünket a frontra. Tudni kell, hogy a magyar csapatok német parancsnokság alatt álltak, német ellátást kaptak. Kurksznál nagyon fölkészültek a mieink, 200 ágyúval támadtunk. Másnap arra ébredtünk, hogy gyönyörűen süt a nap, és szól a magyar rádió, Karády énekel. Körülöttünk kilőtt orosz kocsik, páncélautók, motorkerékpárok, kisebb repülőgépek. Csupa vér minden, de sebesülteket már nem láttunk sehol. Estélig vártunk itt. Ekkor vonultunk átt Kurksz városán, és ekkor kaptuk az első légitámadást. Az ütegeinknek a végét érte a találat. Sikerült két gépet lelőnünk. A várost elhagyva újra megtámadtak bennünket az orosz gépek, de nem sokra mentek, mert a német Messerschmidt-ek leszállásra kényszerítették azokat, majd elkapták a pilótákat.

Itt találkoztam egy táti bajtársammal, aki egymásik ütegnél volt, és akitől megtudtam, hogy van köztünk egy táti pékmester, Aubéli János, aki a tábori pékséghez van beosztva. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, hátha kapok tőle egy kis ennivalót. Kaptam is, egy egész kenyeret. Ennek nagyon megörültem, mert nagyon éhes voltam már, a mi konyhánkat ugyanis szétlőtték. A háború után, amikor újra találkoztam Jánossal, ismét megköszöntem neki a segítséget, amit szorult helyzetemben nyújtott nekem. 1942 augusztusában érkeztünk le a Donhoz. Beástuk magunkat a folyó menti töltésbe, elfoglaltuk a lőállásainkat. Hónapokon át állóháború folyt, mi lőttük az oroszokat, ők lőttek bennünket. Azt azonban láttam, hogy nem jól mennek a dolgok. Szórványosan voltunk elhelyezve, nem tudtuk egymást értesíteni, ha betörtek az oroszok, és ezért nagy volt a fejetlenség a sorainkban. Ennek ellenére akadtak köztünk kalandos kedvű vállalkozók, akik csónakkal átkeltek a folyón, fölmérték a terepet, néha egy egész hétig is ottmaradtak, és az sem volt ritka, hogy foglyul ejtett orosz katonákkal tértek vissza, akiket aztán a konyhán fogtak munkára. 1942 karácsonyán szentmisén vehettünk részt, lehetőség volt szentgyónásra és szentáldozásra. Karácsony táján történt a következő eset: Nagy szélvihar volt, én a lőár5okban álltam. Egyszercsak észrevettem három végtelenül lerongyolódott, lesoványodott embert, ahogy egy szánra fektetett halottat húznak a havon. Magyarországi zsidók voltak, akiket a hadsereg munkaszolgálatra vitt Oroszországba. Halott társukat vitték eltemetni. Egyikük lassan, reszkető léptekkel, vacogva odajött hozzám. Könyörögve rámnézett, egy szelet kenyeret kért. Nagyon megsajnáltam őket, odaadtam az össz megmaradt kenyeremet, hiszen számíthattam arra, hogy estére kapok újabb adagot. Az ember meghatódva fogadta el a fél kenyeret. Megkérdezte, hogyan tudná meghálálni a segítséget. Mondtam, hogy szóra sem érdemes, örülök, hogy segíthettem, osszák el a kenyeret egymás között, talán kitart, amíg nem jutnak valahol élelemhez. Nagyon szomorú jelenet volt. Mindketten könnyeztünk. Végül kért tőlem egy tábori levelezőlapot, amire rendkívül ügyesen rajzolt egy fenyőfát két angyallal, s ezt adta nekem hálája jeléül. Ezen az üdvözlőlapon írtam meg később karácsonyi üdvözletemet a szüleimnek. 

 

             don1.png   don2.png

                                 reggeliosztás a Donnál                                               donparti tüzelőállás

 

1943. január 12-én kaptuk a riadót. 45 fokos hideg volt. Minden egyéb holminkat hátrahagyva, csak a fegyverekkel a kezünkben indultunk útnak Urivba, az ottani magyar csapatok megsegítésére, mert nagyon szorították őket. Főhadnagyunk Láng Jakab jelentkezett az ottani parancsnokságon, kérte a tüzelőállás kijelölését, nehogy a mieinket lőjük. Mi addig egy elhagyott épületben húztuk meg magunkat, összepréselődve, mint a heringek, hogy kissé fölmelegedjünk. Amikor fölálltunk a tüzelőállással a falu elején, abban a pillanatban rettenetes golyózápor zúdult ránk. este 10 óra volt, sötét, nem mertünk lőni, nehogy a sajátjainkat vegyük tűz alá. Ekkor derült ki, hogy az oroszok már átkeltek a Donon. Menekültünk. Hiába verték vissza a tisztek a honvédeket,  menekült, ki merre látott. A fegyvereket a legtöbben szétszórták. Mi ketten, géppuskás társammal, megtartottuk a géppuskát, és úgy vonultunk vissza. Egyszercsak ránkszólt valaki a sötétből: „Állj, ki vagy?” Ott volt az ezredparancsnokság. Az őr kérte tőlünk a jelszó-jelhangot, ami titkos volt, és miután bemondtam, közelebb hívott, és megkérdezte, honnét jövünk. Bemondtam, mire ő elment jelenteni az ezredesnek, aki azonnal magához hívatott. Kiderült, hogy a parancsnokságon semmit sem tudtak a történtekről, mert a telefondrótok el voltak vágva. „Fiacskáim, nagyon örülök, hogy itt vagytok, és ezt elmondtátok. Ti velünk maradtok, a géppuskát itt hagyjuk, és velünk fogtok menekülni” – mondta az ezredes. Közben egy bajtársam a sötétben fölismerte a hangomat, ő épp akkor jött vissza Léváról, ahol szabadságon volt. „Sütőke, te vagy az?” – lépett hozzám. Összeölelkeztünk. „Mesélj, mi van! Most jöttem szabadságról” – mondta, majd vágott nekem a bejgliből, amit otthonról hozott, mondván, hogy biztosan nagyon éhes vagyok. Vibostyek Ferencnek hívták. Mondta, hogy ne ijedjek meg, ha fogságba esünk, ő tud az oroszokkal beszélni, nem hagy el, majdcsak valahogy megmenekülünk.

Visszavonulás közben az egyik faluban néhány magyar tiszt azt a parancsot adta a kb. 40 fős csapatunknak, hogy készüljünk föl támadásra. Nem láttuk értelmét a hadakozásnak, de a parancs az parancs, ha kelletlenül is, elkezdtük fölvenni a lőállásokat. Amikor azonban megpillantottuk a faluszéli hegyoldalon a dübörgő orosz tankokat, gyors menekülésbe fogtunk, s a falu másik végén egy házban húzódtunk meg. Nemsokára hallottuk, ahogy a falu alján a magyar tüzérek összecsapnak a harsányan hurrázó orosz gyalogsággal. Másnap reggelre az oroszok elvonultak, s mi láttuk a megsemmisített  magyar tüzérséget, a kb 50 fős csapat katonái ott hevertek az ágyuk mellett agyonlőve. Köztük a parancsnok, Lévai főhadnagy, ez a derék, ízig-vérig magyar katona, kemény ember, akit személyesen ismertem, hiszen bevonulásomkor ütegparancsnokom volt. Ezt az esetet egyébként Nemeskürty István történész is leírja a doni csatáról szóló könyvében, Lévai főhadnagyot név szerint említve.

Ezután volt egy érdekes, szinte mesébe illő esetem. Egy kisváros vasútállomásánál 25-30 magyar katona állt egy veszteglő szerelvény mellett, arra várva, hogy mozdonyt kössenek a vonatra, és vigyék el őket minél távolabb a fronttól.  Géppuskák társammal mi is a várakozók közé álltunk, de minekután láttam, hogy csupa nyílt vagonból áll a vonat, azt mondtam, én már azt sem bánom, ha fogságba esek, de én itt nem akarok megfagyni. Menjünk, keressünk szállást. A bajtársam nagyjából egy véleményen volt velem, bementünk hát a városba. Ahogy róttuk az utcákat, egyszercsak egy kapuból egy orosz civil szólt hozzánk, tiszta magyarsággal: „Szállást keresnek?” Nagyon meglepődtem. Megkérdeztem a hozzám szólót, honnét tud magyarul. Ő azt válaszolta, ne érdekeljen az bennünket, jó helyünk lesz. Nekem a pisztoly a zsebemben volt, gondoltam, menjünk, nézzük meg azt a jó helyet. Meglepetésünkre egy igen szépen elrendezett házikóban találtuk magunkat. Csodálatos meleg volt, és ahogy beljebb kerültünk, a bennünket fogadó férfi megint csak magyarul azt mondta, vetkőződjünk le. Helyezzük kényelembe magunkat, majd magyar tearummal kínált bennünket, az asztalon magyar újságok hevertek, a feleségének pedig kiadta, hogy készítsen nekünk meleg vacsorát. A feleségéhez oroszul beszélt. Továbbra is furdallt a kíváncsiság, honnét tud ez az ember magyarul, ráadásul ilyen jól. Újabb kérdezősködésemre azt a választ adta, hogy Debrecenbe járt iskolába, építészmérnöknek tanult. A házába egy magyar konyha telepedett be, innen származik a sokminden, amivel bennünket is kínált. Rákérdeztem, hogy nem kémmel állok-e szemben. Azt mondta, igen. Orosz katonaként német fogságba esett, majd azoknak egy megbízható embere lett. Most egy orosz hadüzemben üzemvezetőként dolgozik, de a németekkel tartja a kapcsolatot. Nem tudtam, higgyek-e a szavainak, és a mai napig fogalmam sincs, tulajdonképpen kivel is hozott össze a sors akkor. megpróbált rábeszélni bennünket arra, hogy adjuk át magunkat az oroszoknak. Nyugtatott: nem lesz semmi bántódásunk. A németek ezt a háborút úgyis elveszítették – mondta, - mert Oroszország olyan amerikai támogatást kapott, hogy ezt a háborút csakis az oroszok nyerhetik meg. A feleségével csináltatott nekünk forró lábvizet, volt katonaként tudta, milyen jót tesz egy forró lábvíz télen egy frontharcosnak. Külön szobában, egy patyolattiszta ágyba akartak bennünket lefektetni, mire én azt mondtam, hogy mi ezt nem fogadhatjuk el, hiszen tele vagyunk tetűvel. De a vendéglátónk nem tágított, azt mondta, hogy az olyan szimpatikus emberek, mint mi vagyunk, megérdemlik a tiszta ágyat, a felesége majd kitakarítja. Végülis elfogadtuk, de aludni nem tudtunk, annyira tele voltunk tetűvel. Reggel azzal a hírrel jött, hogy a rádió bemondta, az orosz csapatok 5 km-re vannak a várostól, ne menjünk sehova, tette hozzá. Ekkor elsírtam magam. Azt mondtam, én nagyon szeretem a hazámat, és ameddig nem muszály, nem adom magam fogságba. Mi most kimegyünk az állomásra, és meggyőződünk, jött-e mozdony arra a vonatra. Ha nem, akkor visszajövünk. Nem mertem már vállalni a gyaloglást, annyira össze voltunk fagyva. És ismét szerencsénk volt. Abban a pillanatban, hogy kiértünk az állomásra, befutott egy magyar vöröskeresztes vonat, ami tovább akart menni sebesültekért a sebesültkórházba, de nem engedték tovább, mert az a rész orosz kézen volt. Ez a vonat minket fölszedett, és indultunk hazafelé. Máig elevenen él bennem a magyar ápolók emléke, akik oly nagy szeretettel fogadtak bennünket. A vonaton rend volt és tisztaság, ami nagyon jól esett és megnyugtató volt a sok hányattatás után. Szeretett magyar hazánkra emlékeztetett minden.  A vonat kb. 40 km-rel vitt vissza bennünket, és ott már magyar tisztek szállítottak le a szerelvényről.  Olyan 50-60 fős alakulat voltunk. A vonat nem mehetett tovább, mert be voltunk kerítve. Egyetlen lehetőségünk maradt a menekülésre, fegyveresen kitörni az oroszok gyűrűjéből.  Ez a velünk lévő német csapatokkal együtt, sikerült is, de csak azért, mert nem mi lendültünk támadásba, hanem az oroszok, akik a sík terepen egyszerűen le lettek kaszabolva. Vagy kétezer lelőtt orosz katona hevert a sík terepen a hóban. Nagyon megrázó volt látni körülöttünk a szétterülő, vérben ázó holttesteket. Ma is csak nagyon nehéz szívvel tudok gondolni erre a jelenetre. Nem messze innen egy erdőben magyar katonaruhába öltözött orosz partizánok lőttek halomra magyar katonákat. Arra nem mentünk, mert egy tiszt szólt, hogy ezt ne tegyük. Továbbhaladva egy két kilométeres csatárláncban lelőtt magyar alakulatot láttunk a vasút mellett. Nagyon szomorú látvány volt. Lapulva, kúszva menekült. Rettenetes hidegben, -45 fok volt. Tovább menet egy faluba értünk, és láttuk, hogy német katonák futkároznak egy ház körül. Nem tudtuk, miért, de rögtön kiderült. A ház ablakán az oroszok kilőttek, pont előttünk süvítettek el a golyók. A németek bedobtak az ablakon egy kézigránátot, így menekültünk meg. Ezután egy hegynyergen kellett 10 perc alatt átfutni, mert az oroszok 10 percenként ágyúzták azt a helyet, ahol át tudtunk szökni. Sikerült kijutnunk a gyűrűből, és egy faluba érkeztünk, ahol elszállásoltunk egy bikahodályban. Németek is voltak ott. Amíg aludtam, ellopták a kesztyűmet, és ezek után nem tudtam, hova dugni a kezem a nagy hidegben, így kínlódtam 3-4 napig, míg végül találtam egy fél kesztyűt. Ezért fagytak el a kezeim. Egyik faluban egy lakóházban helyezkedtünk el, a földön feküdtünk, majd jött egy német hadoszlop, és kihajtottak bennünket. Kint a fal tövében feküdtem le egy nagyon kevés szalmán. Itt fagyott meg mind a két lábam. A németek haragudtak ránk, mert bennünket magyarokat tartottak felelősnek, amiért az oroszok áttörtek a Donnál, pedig ők is elvesztették a csatát Voronyezsnél, tőlünk 40 km-re délre. Kénytelen voltam egy pár orosz szűrcsizmára elcserélni a bakancsomat, mert csak azt tudtam fölhúzni a fagyott lábamra. Átmentünk Kijeven egy magyar hidászok építette pontonhídon. Utána még 40-50 km-t gyalogoltunk, amikor jött velünk szembe egy magyar katonaautó. Látták, hogy mi ketten a társammal lemaradtunk a többiektől, és már alig vonszoljuk magunkat. Egy katonaorvos szállt ki a kocsiból, odajött hozzánk, és megkérdezte, miért vagyok szűrcsizmában. Mondtam, hogy gennyezik a lábam, kezem el van fagyva. Megvizsgált, majd megállított egy Kijevbe tartó teherautót, írt egy kórházi beutalót, átadta a sofőrnek, hogy vigyen bennünket a kijevi 402-es számú honvédkórházba. Ott voltunk két hétig, majd ahogy közeledtek az orosz csapatok, áthelyezték a kórházat Lengyelországba, Skólába. Vonattal odaszállítottak bennünket. Összesen 15 faházban voltunk elhelyezve. Amikor fölépültem, többedmagammal egy Magyarországra tartó civil vonatra raktak. Kárpátaljának jöttünk, és az első magyar állomás Volóc volt. Sosem felejtem azt a pillanatot. Hihetetlen jó érzés volt megérkezni Magyarországra. Megkönnyebbülve, könnyes szemmel léptünk újra magyar földre. Dél körül futott be a vonat a Keletibe, ahonnan átgyalogoltam a Nyugatiba. Az utcán sokan megszólítottak, mert látszott rajtam, hogy a frontról jövök. Érdeklődtek, pénzt kínáltak taxira, de nem fogadtam el. Délután háromnegyed kettőkor érkeztem Tokodaltáróra. Édesapám, aki 2-re ment a bányába, elkéredzkedett a munkából, hogy végre láthassa a fiát, akiért édesanyámmal olyan sokat aggódtak. Nagyon nagy öröm volt, a szomszédok is mind összeszaladtak. Másnap, 1943. márc. 15-én lejelentkeztem a komáromi Frigyes laktanyában a kórházi elbocsátó levéllel. Visszakerültem a szabóműhelybe, ahol találkoztam a régi bajtársakkal. A katonaságtól nem engedtek leszerelni, mint frontharcost, a tényleges időmet le kellett töltenem. A szétvert magyar hadsereg katonáit a lengyelországi Zsitomoreban gyűjtötték össze és egy hónap múltán karanténban hozták őket a komáromi erődbe. Amikor ezt megtudtam, elmenetem őket látogatni. Amikor két hét után kiengedték őket a karanténból, átmentünk az észak-komáromi Jókai térre, ahol egy ezredes fogadott bennünket, és egy beszédet mondott, melyben megköszönte bátorságunkat, és sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen szomorú vége lett ennek a hadműveletnek.

Mielőtt 1943. októberében leszereltem, kaptam egy hét szabadságot, és elutaztam Epölre a nagymamámhoz, aki nagyon várt engem vissza a frontról. Tartogatott számomra 10 pengőt, amit nekem adott, és forrón átölelt, összevissza csókolt, mindig nagyon szeretett. Nagyon nagy beteg volt, de addig nem tudott meghalni, amíg meg nem jövök. Alighogy visszatértem a laktanyába, értesítettek, hogy meghalt a nagymamám. Jelentettem a parancsnoknak, aki adott 3 napot a temetésre. A 10 pengőn vettem egy karórát Komáromban emlékül a nagymamámra.