Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ifjú évek

suto-jani-bacsi-1.pngSütő Jani bácsit, sokak kedves Jani bácsiját, az eltelt évtizedek sok-sok felejthetetlen élménnyel ajándékozták meg. Amint ő maga is szokta mondani: csodálatos életút áll mögötte.
A tokodaltárói suhancból – a futballrajongóból, kiváló focistából, akit egy NB-I-es csapat is szeretett volna megnyerni sorai közé – megbecsült, szakmáját szeretettel űző szabómester lett. A háborús éveket, mint sorkatona, a Don-kanyarban, s onnan visszatérve az erdélyi és felvidéki havasokban élte meg. A háború után Táton telepedett le, itt alapított családot, és máig is itt él. Az alábbiakban Sütő Jani bácsi visszaemlékezéseit adjuk közre.

Családom apai ágról a felvidéki Kürtről származik. Apai nagyapám innen költözött 1904-ben Tatabányára, ahol bányamunkásként kapott állást. Jómagam Epölön születtem 1920-ban. Két éves voltam, amikor családunk Tokodaltáróra költözött, mivel itt kapott munkát apám, aki szintén bányász volt. Ebben az időben jobban beindult a környékbeli bányászat, kellettek a munkáskezek, sok új dolgozót vettek föl. Emlékszem, még a frissen elszakított magyar területekről is sokan jöttek dolgozni a bányákhoz. Nagy volt a munkanélküliség, nagyon meg kellett becsülni a munkalehetőséget.
Szép emlékeim vannak a gyerekkoromból. A bányászok mind nagyon rendes emberek voltak. Csodálatos telep volt a tokodaltárói bányászkolónia, nagyon szerettünk ott lakni. Mi a vasúti soron laktunk. Különösen gyerekkorom vasárnapjai felejthetetlenek. Ilyenkor valóban érezhettük, hogy ünnep van. Mi fiúk már 12 éves kortól leventekötelesek voltunk, oda is pontosan meg kellett jelenni minden vasárnap, majd amikor vége lett a foglalkozásnak, zárt sorban mentünk a templomba szentmisét hallgatni. Ez a katonás fegyelem nekem nagyon imponált, mert már kora gyerekkoromban nagyon szerettem a rendet, - csak ott éreztem jól magam, ahol rend van. Később, amikor nagyobbak voltunk, a délelőtti szentmise után, mi fiatalok átvonultunk a munkásotthonba, ahol különböző szórakozási lehetőségek voltak. Volt kártyaszoba, biliárdterem, és itt volt a mozihelység is. Egy-két jó hangulatú biliárdparti után hazamentünk ebédelni, majd délután következett a foci. Rengeteget futballoztunk, és úgy általában véve, nagyon sokat voltunk együtt. Nagyon szerettem a természetet, a hegyeket, a Dunát, sokat jártunk csónakázni, pecázni. A táti-szigetcsoport volt az egyik kedvenc kirándulóhelyünk, itt sokszor letáboroztunk, sütöttünk-főztünk. A Duna tiszta volt, nyugodtan lehetett belőle inni is akár.
Nagyon kedves emlékeim vannak a plébánosunkról, Toma Imréről. Maga az Imre-telep is róla kapta a nevét, mert nagy közkedveltségnek örvendett. Egyik évben, Imre napkor, a tanító nénink kettőnket kijelölt az osztályból és egy csokor virággal átküldött Tokodra fölköszönteni a kedves plébánosunkat. (Ő a tokodi plébánián lakott.) A plébános atya, mint mindig, nagy szeretettel fogadott bennünket, és miután átadtuk neki a köszöntésére hozott virágcsokrot, mindenkit megpuszilt, és megkínált pogácsával és málnával. A málnának nagyon megörültem, mert ez volt a kedvenc gyümölcsöm. Az egész vendégeskedés nagyon megható volt. Ha én megtiszteltem valakit, és azt viszonozták, az engem mindig nagyon meg tudott érinteni.
Van egy kedves történet kisgyerekkoromból, melyet elszeretnék mondani, mert nagyon emlékezetes maradt számomra. Szüleim kevés pénzből gazdálkodtak, mi pedig négyen voltunk testvérek, ezért amit lehetett, igyekeztek a ház körül megtermelni. Voltak háziállataink, többek között libáink is. Mint gyerek, sokszor kaptam azt a feladatot, hogy vigyázzak a libákra. Ilyenkor anyám mindig szigorúan a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak a libákra, el ne kószáljanak. A szüleim mindent elkövettek, hogy ne haljunk éhen, és bizony nagy csapás lett volna a családra, ha valaki ellopja a libákat. Történt egyszer, hogy kihajtottam a libákat a rétre, és amíg legeltek, szokásom szerint fociztam a gyerekekkel. Ám annyira belemelegedtünk a játékba meg az eredményen való vitázásba, hogy teljesen megfeledkeztem a libákról. Sötétedéskor hazamentem, és amikor anyám megkérdezte: „te gyerek, a libák megvannak?”, ijedtemben földbe gyökerezett a lábam. Tényleg, a libák!! Tudtam, ha most nem kerülnek elő, jaj nekem. „Te gyerek, agyoncsaplak, ha nem lesznek meg a libák!”- így anyám. Gyerünk futás, átfésültem az összes utcát, és amikor az utolsóból is kijöttem, és a libák sehol, nagy elkeseredésemben megálltam a téren, fölnéztem az égre, és fohászkodni kezdtem: „Istenem, most az egyszer segíts meg, mert nagyon kikapok otthon!” És ahogy így állok, nézek fölfelé és könyörgök a Jóistenhez, egyszer csak a sötétből gágogva, szép sorjában jönnek elő a libák, mind a 24 darab – abból az utcából, amelyikből utoljára jöttem ki, - és egyenesen felém tartanak. A Jóisten meghallgatott. Megúsztam az „agyoncsapást”.
Tizenhárom évesen elmentem az üveggyárba dolgozni. Az üveggyárban el lehetett helyezkedni, nagyon sok fiatal dolgozott ott, fiúk, lányok vegyesen. Eleinte tíz pengőt kerestem, de ennek is örültek a szüleim. Később aztán egyre nagyobb lett a fizetésem, mivel jól végeztem a munkám, és sokféle feladatot rám bíztak. Végül már majdnem annyi pénzt vittem haza, mint amennyit apám kapott bányászként. Ez egy kicsit rosszul esett neki. De a biciklit, amire olyan nagyon vágytam, meg tudtuk venni.
Közben futballoztam. Nagyon szerettem focizni, és úgy látszik, tehetséget is kaptam hozzá, mert elég jól játszottam. Tizenhárom éves koromban, többedmagammal, saját kezdeményezésre létrehoztuk a tokodaltárói futballklub kölyökcsapatát, amihez az akkori sportelnök személyében komoly támogatót is sikerült szereznünk. Nagy izgalommal mentünk el hozzá kikérni a véleményét, és nem kis örömünkre rögtön fölkarolta az ötletünket és mellénk állt, pénzt is kaptunk tőle a dresszek megvásárlásához. Nagyobbacska koromban átkerültem a felnőtt csapatba. Az első meccset, amit a felnőtt csapat mezében játszottam, a tátiakkal vívtuk. Ez a mérkőzés nem csak azért emlékezetes számomra, mert ezen debütáltam, hanem azért is, mert sikerült gólt lőnöm, nem is akármilyet. A tizenhatos vonaláról egy sikeres csel után egy gyönyörűszép „vinklit” lőttem, ami aztán meghozta a győzelmet számunkra. De – és ez is egy különös élmény volt számomra – nem 
suto-jani-bacsi-2.pngmindenkinek tetszett a csapatunkban, hogy gólt szereztem. Az egyik csapattársam megszidott, amiért nem passzoltam le neki a labdát, hogy ő rúgja be a gólt. Hát szóval, voltak ilyenek is. Később átigazoltam az üveggyári futballklub második csapatába. Tudni kell, hogy az üveggyáriak akkoriban nagyon sokat adtak a focira, három felnőtt csapatuk is volt, melyek közül az egyik NB I-es mezőnyben játszott. Az üveggyári focisták a magyar labdarúgók élvonalába tartoztak. Ilyen környezetbe kerültem tehát, ahol szintén elismertséget vívtam ki rövid idő alatt. Sosem felejtem, egyszer, amikor Tokodaltáró ellen játszottunk, én lőttem a meccs utolsó perceiben a győztes gólt, amiért aztán úgy lehurrogtak a tokodaltárói szurkolótáborból, hogy vigyáznom kellett, hogyan hagyom el a pályát, mert kishíján megvertek, mint árulót. „Nem szégyelled magad?” – kérdezték. „Nem én” – válaszoltam nekik.

A futballban elért sikereimnek köszönhetően a környéken sokan ismertek. Így történt, hogy az egyik helybéli szabómester, Varga László, egy alkalommal, amikor Üveggyárból a munkából jöttem hazafelé, leszólított: „Kis Jani, nem akarsz szabóinas lenni? Holnapig döntsd el, mert ha nem téged, akkor mást veszek föl.” Otthon elmeséltem anyámnak, hogy milyen ajánlatot kaptam. „Te, ez nem is rossz szakma” – mondta anyám. Ekkor elhatároztuk, hogy szabóinasnak jelentkezem.

A szabóműhely az Imre telepen, a főúton, a szénrakodóval szemben volt. A ház még ma is áll. Itt inaskodtam 1937-től 1940-ig. A mesterem nagyon megszeretett, mert megbízható voltam, és gyorsan beletanultam a dolgokba. Ha valahova elküldött, az utat mindig futva tettem meg, ez volt a napi tréningem. Sokszor futottam el Tokodig meg vissza, mert ott volt a posta, és ott lehetett átvenni az anyagot, amit a szabóság részére küldtek. Biciklije nem volt a mesteremnek, így kénytelen voltam gyalog közlekedni. Persze gyerekes csínyeket én is elkövettem. Például amikor elküldtek a sarki boltba valamit venni, előtte sokszor hazafutottam zsíroskenyérért, és csak utána mentem a boltba. Ez nem kis kitérő volt, hiszen mint mondottam, mi a vasút mellett laktunk, így végig kellett nyargalnom a széles utcán, oda is vissza is. A késést persze valahogy igazolni kellett, ezért amikor a boltból jövet beléptem a műhelybe, már mondtam is: „A büdös istállát, annyian voltak a boltban, hogy az nem igaz!” A mesterem persze hamar rájött a turpisságra, de nem haragudott érte, sőt még tisztelt is, amiért olyan jól kivágom magam. Volt, amikor ő kezdte mondani: „János, a büdös istállát, sokan voltak megint?” Csak nevettünk. De nem csak a műhelyben, mindenütt szerettek, mert olyan kis fürge voltam. 1940-ben szabadultam és lettem kész szabó. Nagyon büszke vagyok a mesterem szájából ekkor elhangzott szavakra. Azt mondta: „Ilyen tanulóm nem volt még, és nem is lesz, amilyen a János”. Továbbra is a mesteremnél dolgoztam, mint szabósegéd, egészen 1941. derekáig, a hadseregbe való bevonulásomig. A focit nem hagytam abba, de a mesterem arról lebeszélt, hogy az üveggyári NB I-es csapatban folytassam a futballozást, mert az sok időt elvett volna tőlem, és egyébként sem lehet túl sokáig az élsportban maradni. Örülök, hogy megfogadtam a tanácsát.

Most, hogy visszaemlékszem gyermek- és ifjúkoromra, úgy érzem, a Jóisten mindig velem volt, mert sohasem káromkodtam, nem szidtam senkit, és sokakat hozzásegítettem ehhez-ahhoz. Érdek soha nem fűzött semmihez. 21 éves koromig az összes keresetemet odaadtam a szüleimnek.

A két világháború közti időszakról ma sokszor tévesen gondolkodnak az emberek. Magyarország akkor igenis fölvirágzóban volt. Nehezen állt ugyan össze az ország, de 1938-ig sikerült egy jól működő országot létrehozni. Ezt én a saját életemben is megtapasztaltam. Volt munka, egyre több megrendelést kaptam, mint szabó, és az országban rend és fegyelem volt, ami nagyon fontos. Igazi közösségi életet éltünk, ami gondosan kialakított keretek között folyt, de éppen ez tette lehetővé, hogy boldognak érezhettük magunkat. Az emberek becsülték egymást, és erre tanították a gyerekeket is az iskolában és kint az életben. A fiatalokat nem engedték úgy szabadjára, mint manapság. A tisztességtudásra való nevelést közös feladatának tekintette a társadalom. Becsületes, Istenben bízó, hazáját szerető, áldozatkész magyar embereket próbáltak nevelni belőlünk. Ezt az igazság kedvéért el kell mondani. Nem volt annyi lopás és hazudozás, mint a háború utáni évtizedekben vagy éppenséggel ma. Az emberek jókedvűek voltak és illemtudók, ami nem csak a politikának volt köszönhető, de annak is, hogy a fiatalokat vallásos nevelésben részesítették, amit az állam támogatott. Becsületes munkával kereste mindenki a kenyerét, és szerintem mindenki csak azt tudja becsülni igazán,amit a két keze munkájával teremtett elő.          

                                                     suto-jani-bacsi-3.png         

                                                                                    barátok között 1939-ben

                                                       "akkoriban a vasárnapot öltöny nélkül el sem tudtuk képzelni"