Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


...és jöttek az oroszok

1943 őszén szereltem le. Egy év múlva, 1944 őszén, mint tartalékost, újra behívtak, sasbehívóval. Az észak-komáromi laktanyába vittek bennünket, és rá két hétre elindultunk Erdélybe, ahol az oroszok már erősen nyomultak. A székelyföldi Csíkszentmihályra helyeztek bennünket, a csíki havasokba. Ott eredt a falu mellett az Olt folyó. A tüzéreink már kinn voltak, én egy kisegítő egységnél szolgátam, mint szabó. A falu lakossága nagyon örült nekünk, az asszonyok köténynükben almát hoztak nekünk, azt remélték, hogy mi majd megvédjük őket az oroszoktól. Hát ebből sajnos nem lett semmi. Az orosz csapatokat már nem lehetett megállítani. Igaza lett annak az orosz embernek, akivel még a Don kanyarból való visszavonulásunk alkalmával találkoztam, és aki azt mondta, hogy ezt a háborút csakis az oroszok nyerhetik meg, mert olyan segítséget kaptak az amerikaiaktól. Nem csak szárazföldön támadtak bennünket jól fölszerelt nagy létszámú csapatokkal, de a légitámadások is mind gyakrabbak voltak. Emlékszem, egy bombázás alkalmával gyorsan beugrottam a mellettem lévő gödörbe, és amikor onnan egy pillanatra kitekintettem, láttam, hogy a Sógor Jóska barátom, tőlem vagy száz méterre pont azon a helyen áll, ahova hullanak a bombák. Odakiáltottam neki, hogy „Józsikám, ide gyere, ott esik le a bomba, ahol vagy!” Odarohant hozzám, és éppen abban a pillanatban, amikor beugrott mellém a gödörbe, robbant a bomba. Pontosan ott, ahol ő volt. Évek múltán, 1970-ben, a lányom esküvőjén Jóska barátom is hivatalos volt. El is jött a felvidéki Csatáról, ahol lakott, és úgy mutatkozott be a násznépnek, hogy én vagyok az ő második édesanyja. Először nem értettem, miért mondja ezt, de aztán rájöttem, hogy erre a második világháborús közös történetünkre céloz.  Három hétig voltunk Csíkszentmihályon, majd lassan visszafelé jöttünk. Ahogy nyomtak az oroszok, úgy hátráltunk. Volt nálunk három marha. Nagyon kellett azokra vigyázni, mert ez a három jószág jelentette számunkra az élelmet. Néhányunkat megbíztak azzal, hogy vigyázzunk az állatokra, etessük, itassuk. De egyik este, miután rendbe raktuk, kikötöttük a jószágot és lefeküdtünk aludni, jött néhány német katona, és ellopták a marhákat. Voltak, akik látták, amikor elvezették az állatokat, de nem szóltak, mert nem tudták, hogy a marhák a mieink. Persze az esetet mindjárt jelentették a főhadnagynak, aki kijelentette, hogy gondatlanságért hadbíróság elé állít bennünket, ha nem kerítünk rövid időn belül három másik marhát. Igencsak kétségbe voltunk esve. Mindent elkövettünk, hogy valamiképpen hozzájussunk három marhához. Az ebédszállítótól hallottuk, hogy a fronton csak úgy szaladgálnak a tehenek a vonalban. Sógor Jóska vállalta, hogy elmegy, és megpróbál teheneket hozni. Ámde amikor kiment a frontra, jóformán meg sem tudott mozdulni, úgy süvítettek a lövedékek. És akkor éppen tehenet sem látott. Lógó orral jött vissza és mondta: „Gyerekek, inkább megdöglök, de többet oda nem megyek.” Valaki ekkor azt mondta, hogy Szászrégen mellett az árokban hever egy elütött tehén. Menjünk oda, tegyük föl a kocsira és hozzuk el. El is mentünk, meg is találtuk a tehenet, de fölgurítani már nem tudtuk a kocsira, olyan iszonyatos súlya volt. Leállítottunk egy teherautót, s a teherautó segítségével nagynehezen aztán sikerült fölrakni a tehenet a lovaskocsinkra. Már nem emlékszem, miképpen, de végülis sikerült szereznünk még két marhát, s így megúsztuk a hadbíróságot.

Szászrégen közelében történt, hogy egy alkalommal nagyon megszomjaztam, és bementem egy udvarra vizet meríteni a kútból. Meglepetésemre, amikor kiemeltem a kútból a vödör vizet, az valósággal spriccelt. Nem mertem inni belőle, s mivel pont akkor jött arra a ház tulajdonosa, megkérdeztem tőle, iható-e a víz. „Bajtárs, maga még ilyen jó vizet nem ivott. Ez borvíz  – mondta ő – nyugodtan igyon belőle.” Ma már tudom, hogy Erdélyben, de különösen Szászrégen környékén sok ilyen borvizes kút van. Szászrégen után egy német faluban szállásoltunk el. A falu teljesen elnéptelenedett, a teljes lakosság kiment Németországba. Az elhagyott házakban mindenfelé Hitler-képeket láttunk, úgy látszik, az embereket nem csak a félelem, de az elv is vitte. Az egyik ház padlójában találtunk egy vadászpuskát, azt a Jóska barátom magához vette, mert megtetszett neki. „Én ezt hazaviszem, ha sikerül hazajutni.” – mondta. Lassan-lassan ballagtunk visszafelé.

Engem beosztottak hírvivőnek. Az egységem és az ezredparancsnokság közötti kapcsolattartás volt a feladatom. Az ezredparancsnokságról zárt borítékban vittem az ezredes utasításait a főhadnagyomnak.

Marosvásárhely közelében egyik reggel azt vettük észre, hogymenekulo-honvedek.jpg a kocsijainkon nincsenek rajta a kocsisok. Az éj folyamán, ahányan voltak, mind megszöktek. A lovak mentek maguktól. A kocsisaink, akik erdélyi gyerekek voltak, nyilván nem akartak tovább menni, ha már a szülőföldjük elveszett. A főhadnagyunk ekkor kijelölte az új kocsisokat. Többek között, én is kaptam egy kocsit. Hát ehhez aztán végképp nem értettem. Az még csak nehezítette a dolgomat, hogy a kocsikon nem voltak fékek, így minden lejtőn a gyeplővel kellett visszatartani a lovakat. Sikerült is egy meredek lejtőn kitörni az egyik keréktengelyt. De rosszabbul is végződhetett volna az eset. Az történt, hogy a lejtőn úgy begyorsultak a lovak, hogy félő volt, beleszaladunk az előttünk haladó kocsiba. Szerencsére a főhadnagyunk, aki történetesen éppen mellettem ült, kivette a kezemből a gyeplőt, és akkorát rántott rajta, hogy a lovak azonnal megálltak a két hátsó lábukon. Így a kocsi is megállt, de közben eltörött a tengely, mi pedig mind a ketten lehuppantunk a földre a lovak közé. Nagy szerencsénk volt, hogy a lovak alá csúszva nem történt semmi bajunk.

Csodálatos helyeken jártunk. Lenyűgöző volt számomra az erdélyi táj. Megígértem magamnak, hogy ha hazajutok, és tehetségem lesz hozzá, akkor visszajövök még gyönyörködni Erdély hegyeiben. Nagykárolyon keresztül eljutottunk Mátészalkáig. Ott volt egy hatalmas magtár tele gabonával, ahol a mieink zabot akartak vásárolni, de már nem volt ott a magtár gazdája, így megpakoltuk a kocsijainkat zabbal, almával és indultunk tovább. Napkoron megálltunk és egy kocsit elküldtünk az ottani királyi borpincéhez. Mondák, hogy ott nagyon jó bor van. A pincében borban tapostunk, mert az oroszok már jártak ott előttünk, s részeg fejjel kiengedtek néhány hordót. Vettünk egy szekérre való bort, és mentünk tovább. Nyíregyházán már benn voltak az oroszok, de ki lettek verve. A várost azonban így is kifosztották. Vártuk a további parancsot. Nemsokára Tokaj, Bodrogkeresztúr felé irányítottak bennünket. Itt hallottuk a hírt, hogy Horthyt leváltották a nyilasok. Ennek nem örültünk. Bodrogkeresztúrról Mádra mentünk, Szerencs mellé. Szerencsről a csokoládégyárból hoztunk csokoládét: 8-10 cm vastag, asztallap nagyságú csokoládélapokat. Ezeket elfűrészeltük, és küldtük az első vonalban harcoló katonáknak. Mádról Kassának vettük az irányt. Kassa előtt Nyagyidán újra marhahajcsár lettem. Ötünket jelöltek ki marhahajcsárnak, s ötünk közül engem neveztek ki parancsnoknak. Dobsinánál írásban kaptam a parancsot, hogy a csapatommal menjek nyugatra, Besztercebánya felé, mert ez az alakulatunk új uticélja. Elindultam hát a csapatommal a megjelölt irányba, de útközben megtudtam, hogy a mieink irányt változtattak, s északnak indultak, Poprádon keresztül, a Szepesség felé. Dilemmába kerültem, mit is tegyek. Azt korábbról tudtam, hogy az alakulatunk végcélja Németország. Olyasféle elképzelés volt ugyanis, hogy a megmaradt erőket Németországba összpontosítják, , hogy mire elkészül a FAO 2, az új „csodafegyver” birtokában egyesült erőkkel ellentámadásba lendülünk. Számomra azonban teljesen egyértelmű volt, hogy ez illúzió, ezt a háborút elveszítettük. A csapataink kimerültek, nincs bennük lelkesedés, fogynak az eszközeink. Így nem lehet háborút nyerni. Úgy döntöttem, hogy folytatjuk az utunkat nyugatra, s mielőbb megpróbálunk hazajutni. Ha kérdőre vonnak, miért váltunk el az terkep.pngalakulatunktól, megmutatom az írást, amelyben azt a parancsot kaptuk, hogy Besztercebányának menjünk. Az oroszok folyamatos nyomulása miatt össze-vissza keveregtünk, de végülis megérkeztünk Besztercebányára. Megtudtam, hogy ott ezredparancsnokság van, elmentem hát oda, jelentettem, hogy keresem a csapattestemet. „Rossz helyen vagytok – mondta az ezredparancsnok – mert ők közben más irányt kaptak. Maradjatok itt éjszakára, és reggel menjetek utánuk. „ Behajtottuk az állatokat az udvarba, és bementünk a házba. Nekiálltunk vacsorázni, amikor kopogtattak az ajtón. Mondtam, hogy „Tessék befáradni.” Három magyar vezérkari tiszt jött be. Megkérdezték tőlem, hogy hányan vagyunk. Mondtam, hogy öten. Azt mondja erre az egyikük: „Fiúk, mi is szeretnénk elszállásolni, ha elférünk.” Levetkőztek, odaültek az asztalhoz, és együtt vacsoráztunk. Beszélgetés közben találtam említeni, hogy minek megyünk mi Németországba. Legjobb volna talán megszökni. Nagyon bizalmasak voltak hozzánk, és azt mondták: „Gyerekek, itt úgy néz ki, mindenki azt csinál, amit jónak lát.” Na, ezt öröm volt hallani. Úgy vettem észre, hogy ők is hasonlóban törik a fejüket. Másnap reggel elköszöntünk, mindenki ment a maga dolgára. Mi az ezredparancsnok utasítását követve visszamentünk Poprádnak. Poprádtól jobbra az út mellett volt egy erdészlak. Oda bevezettük az állatokat, kaptunk szállást, örömmel láttak bennünket. Másnap átmentünk a Magas-Tátrán, s a hegy túlsó oldalán Szepesvéghely nevű faluban kötöttünk ki. Épphogy bementünk a faluba, magunk előtt terelve a marhákat, láttunk egy embert, ahogyan kinn áll az úton. Odamentünk hozzá, s kiderült, hogy ő a postamester. Kérdezi tőlünk: honnét kerülünk mi ide és hová megyünk, amikor már minden alakulat két nappal ezelőtt elvonult. Elmondtam neki a szándékunkat, hogy szeretnénk lemaradni az alakulattól, mert nem akarunk kimenni Németországba. Megkérdeztem, nem tudna-e rajtunk segíteni. A marhákat itt hagynánk a falu gazdáinak civil ruha ellenében. Azt mondja erre ő: „Én segítek magukon. Menjenek tovább, túl a falun látnak majd egy fatelepet, oda tereljék be a marhákat. Majd én jövök maguk után. „ Úgy tettünk, ahogy mondta, s valóban nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a fatelepre, jött is az emberünk néhány falubeli gazdával. Oda hozták a civil ruhákat. Ezen kívül fejenként kaptunk 500 koronát is grátiszba. A postamester fölajánlotta, hogy néhány napig, amíg nem érkeznek meg az oroszok, maradjunk a faluban. Ők biztosítják a szállást és az élelmet számunkra. Elfogadtuk az ajánlatát, mert nem akartunk elindulni a bizonytalanba. Ha útközben elkapnak az oroszok, biztosan fogságba esünk. Hiába lettünk volna civil ruhában, a csellengőket mind összefogdosták. Elosztottam hát az embereket, hárman maradtunk a postamester lakásán, ketten pedig a szomszédos házban kaptak szállást. Úgy intéztem, hogy mindkét csoportban legyen köztünk szlovákul tudó, hogy ha bejönnek az oroszok, tudjunk velük értekezni. A katonacuccainkat odaadtuk a háziaknak, akik aztán eltüntették. A postamester gondoskodott róla, hogy a nála vendégeskedők katonaholmijai véletlenül sem kerüljenek elő, de a szomszédban lévők a katonaruhát és a puskákat a disznóólban rejtették el, ami igen nagy hiba volt. Ugyanis amikor bejöttek az oroszok, az első dolguk az volt, hogy disznót kerestek az ólakban. természetesen megtalálták az uniformist is meg a puskákat is. Azonnal fölzörgették a háziakat, hogy magyar „szoldát”-nak kell lennie a házban. Hamarosan kézre is kerítették a két társunkat, rájuk adták a megtalált katonazubbonyt,  és elvitték őket a gyűjtőnek használt helyi iskola épületébe. Ott már többeket fogva tartottak, csellengő magyar katonákat, akiket az oroszok útközben összefogdostak. Mi akik a postamester házában aludtunk, mindebből mit sem tudtunk mindaddig, amíg éjnek idején valaki el nem kezdte rázni a köntösöm. Fölébredek, hát Prigli Miskát látom magyar katonaruhában. „Janikám, Janikám, nagy baj van – mondja – elkaptak, mit csináljak. Elvittek a gyűjtőbe. Onnan szöktünk meg.” Mellettem egy orosz katona horkolt. A szekrényen gyertya égett. Hihetetlen helyzet. Mondtam Miskának, hogy menjenek ki az istállóba, a katonaruhát azonnal vegyék le, és rejtsék el a priccs alá. Ezután nem tudtam elaludni. Az elfogás és a szökés híre fölzaklatott, na meg a mellettem horkoló orosz katona jelenléte sem volt túlzottan megnyugtató. Bekopogtattam a postamesterhez, elmondtam neki, mi történt, és megkértem, legyen szíves intézkedni. Ő átment a szomszédba, és nemsokára hozta is a civil ruhát, amit aztán a vendégház a Magas-Tátrában (a kép illusztráció)két „szökevény” újra magára ölthetett. Reggel az oroszok mentek tovább. Nem tűnt föl nekik, hogy a fogva tartottak közül nincs meg mindenki. Valószínűleg nem is tartották számon, hány katonát tartanak fogva. A mellettem alvó orosz katona reggel szó nélkül távozott. Így megmenekültünk. Nagyon rendesek voltak a falubeliek, de féltünk sokáig ottmaradni. Három napig maradtunk még a faluban, aztán búcsút vettünk a vendéglátóinktól. A mai napig elevenen él bennem a szepesvéghelyi postamester emléke. Derék, talpig magyar ember volt.    

                                   

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                vendégház a Magas-Tátrában (a kép illusztráció)

 

Kértem a Jóistent, hogy sikerüljön az utunk hazafelé. Aztán elindultunk ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk. Poprádnak, át a Magas-Tátrán. Mire leértünk a a hegyről, kezdett beesteledni. Bekopogtattam az erdészházba, ahol már jártunk odafelé menet, és megkérdeztem, kaphatnánk-e szállást éjszakára. Megismertek bennünket, és befogadtak. Ott volt az erdész sógora is Dobsináról, aki másnap lovasszekérrel elvitt bennünket Dobsináig, ami 50-60 km-re volt az erdészlaktól. Nagy segítség volt ez, mert igen vastag hó borította a környéket. Mivel esteledett már, amikor megérkeztünk a városba, a fuvarosunk azt ajánlotta, hogy maradjunk nála éjszakára. Elfogadtuk a meghívást. Kaptunk húskonzervet, kenyeret. Jól bevacsoráztunk. Másnap reggel megköszöntük a vendéglátást, a vendéglátónk pedig elmondta, hogyan jutunk el Füleken, Rozsnyón, Késmárkon át – a nevezetes középkori magyar várak érintésével  - Losoncig. Körülbelül egy hétig tartott ez az utunk. Kerültük a falvakat, nehogy találkozzunk oroszokkal. Oroszokkal nem, de egy falunál a vasúti pályát ellenőrző csehszlovák járőrökkel futottunk össze. Mi, akik kis-Magyarországról valók voltunk, nagyon megijedtünk, attól tartottunk, hogy majd igazoltatnak bennünket, és bajba keveredünk, de az érsekújvári bajtársaink megnyugtattak, mondták, hogy ezek uriemberek, nem kell tőlük félni. És valóban, nem történt semmi bántódásunk. Köszöntöttük egymást, és mentünk tovább. Ezután elváltunk az érsekújvári bajtársainktól, ők mentek Érsekújvárnak, mi pedig tovább Losonc felé. Kicsit nehezteltek rám az érsekújváriak amiatt, hogy elküldtem őket, de el akartam kerülni azt, hogy nagy csoportban maradjunk, és lelepleződjünk. Losonchoz érve, nem mertünk Pestnek menni, mert a főváros körül még állt a front. Ekkor elindultunk Balassagyarmat felé, mert az már orosz kézen volt, és így nem kellett átvergődnünk a frontvonalon. Balassagyarmaton nagyon féltünk, mert a város tele volt orosz katonákkal.  Ott újra fölfohászkodtam a Jóistenhez, hogy segítsen meg bennünket, hogy baj nélkül kerüljünk ki a városból. Nem történt bajunk. Balassagyarmat után egy faluban betértünk egy házba, ahol a házigazda először nem akart befogadni, mondván, hogy épp elég baja van neki is, most temette el a feleségét, akit egy aknalövedék ölt meg az udvarukban. Nagyon sírt az ember, de végülis megkönyörült rajtunk, és beengedett. Sült krumplit evett, abból nagynehezen adott nekünk is. Másnap megköszöntük a szállást, és elindultunk Drégelypalánk irányába. Drégelypalánkot elérve már sötétedett, újra szállást kellett keresnünk. A város után egy egyedülálló házba kéredzkedtünk be, ahol egy középkorú asszony négy apró gyerekkel lakott. Éppen vacsoráztak. Pirított korpát ettek. Mivel nagyon éhesek voltunk mi is, kértünk belőle legalább egy kanállal vagy kettővel. Először az asszony nem akart nekünk adni, mert nem akarta a gyerekektől elvenni az ételt, de aztán csak adott nekünk is három kanálra valót. Reggel újra útnak indultunk, és estére Bernecebarátin kötöttünk ki. Bekopogtattunk egy házba, de nem akartak beengedni, mert a falu tele volt orosz katonákkal, akik esténként ellenőrizték a házakat, magyar meg német katonák után kutatva. Nagynehezen aztán mégis beengedtek. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a falu előtt áll a front. Nem tanácsolták, hogy tovább menjünk. Mondták, hogy legjobb lesz, ha fölkeressük a közeli cipész- és szabóműhelyt, oroszok dolgoznak ott, de mi is biztosan kapunk munkát. Elmentünk hát a műhelybe, és föl is vettek bennünket örömmel. Azonnal munkába is álltunk, de egy óra múlva jött egy orosz hadnagy egy fegyveres katona kíséretében és mondta, hogy nem dolgozhatunk ott tovább, mert tudják, hogy kik vagyunk. Adott egy írást, és azt mondta, egy kilométerre van Kemence, elkísérnek bennünket oda. Ámde alighogy kiléptünk a házból oldalunkon az orosz katonával, jöttek az orosz gépfegyveresek, megragadtak bennünket, és vittek a gyűjtőbe. Ahogy karon fogva vittek, visszanéztem, és intettem az orosz katonának, akitől elmartak bennünket, és akinél az írás volt, hogy jöjjön utánunk. Ő is pont rám nézett, noha már elmenőben volt, és miután intettem neki, megfordult és jött utánunk. Amikor odaértünk a gyűjtőhöz, oroszul megkértem, hogy menjen be a parancsnokságra, és mutassa meg a „dokumentumot”. Ő ezt megtette, majd nemsokára kijött három ezredes, megnéztek bennünket, és mondták az orosz katonának, hogy vezessen bennünket Kemencére.  Ez nagyon nagy szerencsénk volt, mert különben Oroszországban kötünk ki.

Kemencén egy kémelhárítós tiszt elé vittek bennünket, akinek volt egy magyar tolmácsa, egy szökött magyar katonatiszt, aki tudott oroszul, és átállt az oroszokhoz. Amikor az orosz kémelhárítós megkérdezte tőlünk, hogy kik vagyunk, honnét jöttünk, azt találtam mondani, hogy esztergomiak vagyunk, elvittek bennünket a németek marhákat hajtani, de mi annyira utáljuk a német katonákat, hogy alig vártuk, mikor tudnánk megszökni. Nekünk az orosz katonaság a szimpatikus. A mai napig gondolkodom, hogyan tudtam én akkor ilyen óriásit hazudni. Na de bármily nagy beleéléssel adtam is elő a mondókámat, a tiszt kételkedett a szavaimban. Le kellett vetkőznöm. A zsebeimet kikutatták, és mindent odaraktak az asztalra. Többek között az óraszíj is odakerült az asztalra, annak az órának a szíja, melyet a Nagymamám ajándékpénzéből vettem, miután hazakerültem a Dontól. A szíj láttán, megkérdezte a tiszt, hol van az óra. Mondom neki, hogy az órát elvitték az oroszok, de a szíj már nem kellett nekik. Erre azt mondja nekem a tiszt, hogy ez nem igaz, az órának is itt kell lennie.  (Úgy látszik, jól ismerte honfitársait.) Egy pillanatig töprengtem, most mitévő legyek. Aztán úgy döntöttem, mégiscsak odaadom neki az órát. Az asztalról elvettem a körömollómat, és a kabátom gallérvarrását nyakközépnél fölfejtettem, és onnét kihúztam az órát. A tiszt mosolygott, és az ujját fölemelve mondta: „Job fo je máty, madjarski!”, azaz: „tudtam, hogy itt kell lennie, te magyar!”. Elkezdte nézegetni, gyönyörködött benne,  majd azt mondta: „Nagyon tetszik nekem ez az óra, de nem akarom elvenni, nem vagyok én olyan mint a többi orosz, én becsületes ember vagyok, fizetek érte.” Fölajánlott 500 forintot. Persze ez neki semmit sem jelentett, hiszen ez a pénz is lopott volt, mint szinte minden egyéb, ami náluk volt. Nagyon átgondoltam a dolgot. Végül azt mondtam, hogy nekem nem kell a pénz. Ajándékba neki adom az órát, mindössze egy kívánságom van. Nagyon szeretném tudni, hogy a szüleim élnek-e. Olyan papírt, igazolást szeretnék kérni, ami a hazavezető utamat biztosítja, amelynek birtokában biztos lehetek afelől, hogy nem fognak megállítani az oroszok. Ő erre azt mondta, hogy Esztergomba nem tudunk bemenni, mert ott áll a front, de itt is van egy szabóság, ott fogunk dolgozni. Lesz reggeli, ebéd, vacsora. A papírt majd csak akkor adja oda, amikor ők továbbindulnak. Adott nekem egy zsebórát az én órám fejében, majd meghagyta, hogy öltözzek föl. Szimpatikus lehettem neki, mert barátomat, a csolnoki Prigli Miskát, aki a vallatásom ideje alatt kint várakozott a folyosón, már nem is faggatta. Csak behívta, és mondta, hogy foglaljunk helyet. Ezután frissen sült töpörtőt, friss fehér kenyeret, két fej vöröshagymát és egy kancsó fehérbort hozatott be az asztalra. Gondoltam magamban, ez jól sikerült, most aztán bezabálok. Miután jól belakmároztunk, átkísértek bennünket a műhelybe. Bemutatkoztunk az ott dolgozóknak. Egy moszkvai fiatalember volt a szabóság főnöke, az ő beosztottja lettem, egy lengyel segédmunkással együtt, aki már régebb óta ott dolgozott. A cipészeknél egy kirgiz ember volt a főnök. Volt egy orosz segédje, és egy helybéli civil is dolgozott nála. Prigli Miska, mint szakképzett cipész, oda került. Elfoglaltuk a munkahelyet. Újpestről, az ottani bőrfeldolgozóból hozták a bőrt, és abból mi szabók a tiszteknek raglánszabású bőrkabátot varrtunk, a cipészek ugyanolyan színű cipőt készítettek. Három napig dolgoztunk náluk. Közben az oroszok naponta kaptak sajtót, melyből értesültek a frontállásról. Mi nem kaptunk semmilyen információt, de a viselkedésükön pontosan lehetett látni, hogy mi a helyzet a fronton. Ha vereséget szenvedtek, akkor szűköltek, izgultak, ha viszont sikerült valahol az áttörés, akkor ujjongtak. Ebből is látszik, hogy még akkor sem tudták biztosan, hogy mi lesz a háború kimenetele.

A ház, ahol laktunk és ahol dolgoztunk, egy fiatal házaspár családi otthona volt. A háztulajdonost, bizonyos Pistát, a pékségbe küldték dolgozni éjszakai munkára, míg a feleség az orosz kémelhárítós hadnaggyal volt kénytelen egy szobában aludni. A házaspárnak volt egy négyéves kislánya, aki szintén ott volt a házban. Egyik este bejött hozzánk a kémelhárítós tiszt, és ott találta a ház tulajdonosát, aki azért jött el a pékségből, mert a feleségével szeretett volna beszélni. A hadnagy rettenetesen dühös lett. Megragadta a fiatalember ruháját, ráncigálni kezdte, lekevert neki egy hatalmas pofont, és kirúgta az ajtón. Aztán a csicskását elküldte valahová, engem meg elküldött Pista után, hogy hozzam vissza őt. A pékségben nem találtam, de megmondtam az ottani civil embereknek, hogy ha Pista visszajön a pékségbe dolgozni, szóljanak neki, hogy amíg ezek itt vannak, ne mutatkozzon, mert agyonlövi a tiszt, annyira dühös rá. Az oroszok az egész faluban molesztálták a nőket, nagyon csúnya dolgokat műveltek.

Egy alkalommal munka közben észrevettem, ahogy a cipészek főnöke odasúg valamit az én főnökömnek. Hamarosan megtudtam, hogy a bőrből hiányzik valami. Az esetről értesítették a kémelhárítós tisztet is, aki ezután bement a szobánkba, és megnézte, nem találja-e ott az ellopott bőrt. Ott találta, Prigli Miska holmijai között. Ekkor odajött hozzám a kirgiz, és mondta, hogy ezért főbelövés jár. Könyörögtem neki, hogy ne menjen jelenteni. Amikor bejött Miska a szobába, mondom neki, a Jóisten áldjon meg, hogy tudtál ilyen nagy marhaságot csinálni, most amikor már félig-meddig meg vagyunk mentve. Szerencsénkre nem jelentették tovább az esetet. Ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy Miska valóban szépen dolgozott, kiváló cipész volt.

Annak ellenére, hogy megígérték, hazavisznek, mihelyt fölszabadul a front, mégsem ezt tették. Három hónap után bezsuppoltak minket egy teherautóba, és vittek magukkal nyugatra. Nekünk azt állították, hogy Esztergomba megyünk. Amikor azonban megálltunk pihenni, furcsállottam, hogy sehol sem látom a bazilikát. Rögtön tudtam, hogy átvertek minket. Jött arra egy falusi ember, akitől megtudakoltam, milyen falu határában vagyunk. Azt mondta: Cseke. Hű, a mindenségit, gondoltam, ismeretlen volt számomra ez a hely. Megkérdeztem, milyen város van itt a közelben, hogy tudjak tájékozódni. Azt mondta, 5-6 km-re vagyunk Érsekújvártól. Láttam, hogy át vagyunk verve,de ettől függetlenül, lepakoltunk. Megérdeklődtem, hol találom a hadnagyot. Hamarosan megtaláltam, ott volt vele a tolmács is. Mondom neki, hogy nagyot csalódtam bennük, mert nem kaptam meg a papírt, amit megígértek. Rútul becsaptak, azt hittem, hogy az oroszok különb emberek, mint a németek, és én egy öltést nem varrok, amíg nincs a kezemben a papír. A tiszt győzködött, hogy menjünk el velük Németországba, onnan dúsgazdagon fogunk visszatérni, de én ebbe nem egyeztem bele, követeltem, hogy az ígéretüket váltsák be. Ezek után azt az újabb ígéretet kaptuk, hogy egy hét múlva elengednek bennünket, addig itt leszünk a faluban. S hogy nyomatékot adjon az ígéretének, a tiszt elküldte a tolmácsot a műhelyparancsnokért, és mindkettőjük jelenlétében kiállította az igazolást, hogy náluk dolgoztam ettől és ettől a naptól eddig és eddig a napig. A műhelyparancsnoknak meghagyta, hogy egy hét múlva engedjenek el az igazolással. Ezúttal nem csaptak be. Egy hét múlva, mielőtt elbúcsúztunk volna, tartottak számunkra egy búcsúestet. A búcsúesten spirituszt kellett innunk, velük együtt. Mit mondjak, nem tett jót az italozás. Reggel adtak egy kiló szalonnát, egy egész kenyeret, és ezzel útra bocsátottak.

 

           fenykep0189.jpg

                       Az orosz tiszt által kiállított okmány

 

Gyalog elindultunk Esztergom felé. Muzslyán az állomásnál megálltunk pihenni, egy lovaskocsin ültünk, dél volt. Egyszer csak odajött hozzánk néhány orosz katona, leszállítottak a kocsiról és elvittek a fölrobbantott síneket helyreállítani.  Többen voltak már ott, nekünk azt mondták, egy órát kell dolgoznunk. Hát az egy órából kicsit több lett, este nyolckor engedtek bennünket el. Előtte megmotoztak, nem találnak-e karórát a kezünkön. Azt mondták, megnézik,nincs-e pisztoly nálunk, de azt a csuklónkon keresték. A kavarodásban és a sötétben nem találtuk meg egymást Miskával, így innentől külön utakon mentünk hazafelé. Muzslyán sehol sem fogadtak be, ezért elmentem Ebedig, ahol nagynehezen adtak szállást. Másnap reggel mondták, hogy Ebedről át lehet menni csónakkal a Dunán. Lementem a Dunára, és a táti Depónál hozott át a révész, Kokas Marci. Táton ellenőriztek az oroszok, a kikötőnél is meg az Únyi pataknál is, de sikerült őket elkerülnöm. Szerencsésen hazaérkeztem Tokodaltáróra. Prigli Miska Nyergesnél jött át a Dunán és jutott el Csolnokra. Néhány nappal a hazaérkezésem után egy reggel gyalog elindultam Csolnokra, hogy megnézzem, hazaérkezett-e Miska barátom. A Gete északi lejtőjén mentem, át az erdőn, amikor egyszercsak valaki lövéssorozatot adott le felém. Szerencsémre nem találtak el. Nem tudom, ki lehetett, aki rámlőtt. Egyébként Tokodaltáró és Dorog között sokáig állt a front, hol a németek, hol az oroszok lendültek támadásba. Eszembe is jutott később, hogy katonaszökevényként bizony pórul is járhattam volna, ha túl korán érkezem haza.

Végül hadd tegyek néhány megjegyzést a háborúval kapcsolatban. Magyarország második világháborús szerepét nem lehet helyesen megítélni, ha nem vesszük figyelembe az akkori világpolitikai helyzetet. Ha Magyarország nem köt szövetséget a németekkel 1938-ban, akkor Németország lerohanja Magyarországot, és Lengyelország sorsára jutunk. A németekkel való szövetség viszont Magyarországnak önállóságot biztosított (hasonlóképpen Szlovákiának, Horvátországnak és Romániának is), és az sem mellékes, hogy a németekkel kötött egyezmény lehetővé tette, hogy az első világháború után elveszített területeink egy részét – a magyar többségű területeket – visszakapjuk. Az ország népe, csakúgy, mint az addig elszakított területek magyar lakossága kitörő örömmel fogadta a visszacsatolás eseményét. Horthy Miklós 1920-tól állt az ország élén, és az ő kormányzása idején egy virágzó Magyarország jött létre. Magyarország gazdasága erősebb volt, mint pl. Ausztriáé. Ezek tények. Horthy Miklós nagy tudású és köztiszteletnek örvendő kormányzója volt az országnak. Keményen küzdött az erkölcsi lazaságok ellen. Az emberekben tisztességtudás, az országban rend és fegyelem volt. Ma sokan úgy tudják, hogy Horthy fasiszta volt, de ez nem igaz. Még 1944. márciusa, vagyis a német megszállás után is védelmezte a zsidókat, egészen a nyilas hatalomátvételig. Ebben az időszakban jórészt neki köszönhetően menekült meg a budapesti zsidóság a tömeges deportálástól. A nyilasok hatalomra jutása után Horthynak már nem volt befolyása a politikai eseményekre.

Magyarország német követelésre küldött csapatokat Oroszországba. Ennek ellenére, az orosz frontra kiküldött magyar hadsereg becsülettel helyt állt, a kellő fölszereltség híján is. Ezt mint olyan valaki állítom, aki tanúja volt az eseményeknek. Sajnos nagyon sok magyar katona esett el egy értelmetlen háborúban. Csak a Donnál 200 000 halottunk volt.