Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rólunk szól 2011

     

 Ahol a Nap merőlegesen

 

süt a földre

 

 

1988 márciusában egy különleges  magyar csillagászati expedíció indult Egyiptomba. Az expedíciónak táti résztvevője is volt, Szíjártó Lajos amatőr csillagász, a Táti Csillagászati Szakkör képviseletében. Az expedíciót az Uránia Csillagvizsgáló és a Csillagászat Baráti Köre szervezte. Az út azért volt egyedülálló, mert korábban (és azóta sem) egyetlen expedíció sem indult Egyiptom földjére olyan céllal, hogy az eredeti helyszínen ismételje meg azokat a csillagászati méréseket, amelyeket az ógörög világ egyik legkiválóbb tudósa, Eratoszthenész  végzett, nagy sikerrel, többezer évvel ezelőtt. De milyen mérésekről is van szó?

Már az ókori hellén tudományosság  felvetette a gondolatot, hogy a Föld valószínűleg gömb alakú, és nem egy lapos korong, ahogy a korabeliek hitték.  A tudós Eratoszthenész, a nagyhírű alexandriai könyvtár vezetője, mérésekre alapozott számításokat végzett, hogy megállapítsa a Föld észak-dél irányú kerületének hosszát, ami bámulatos pontossággal sikerült is, hiszen az általa kapott eredmény csupán egy százalékkal tér el a pontos értéktől.  (Eratoszthenész 39 700 km-ben állapította meg a Föld kerületének hosszát, miközben a valós érték  40 075 km.) A számítások elvégzéséhez két különböző helyszínen, de azonos időpontban végzett csillagászati mérések eredményeit használta. Munkatársaival a napfény beesési szögét mérte meg Alexandriában és az attól délre fekvő Szüénében (ma Asszuán), egyazon időpontban. A kapott értékekből, valamint a két helység egymás közti távolságának ismeretében trigonometriai képletek segítségével számította ki a Föld-Nap távolságot, majd a Föld kerületét, figyelembe véve, hogy Szüéné csaknem a ráktérítőn fekszik, ahol a nyári napforduló idején pontosan a zenitből, tehát merőlegesen süt a Földre a Nap. A mérés a tavaszi nap-éj egyenlőség idején történt, ilyenkor ugyanis, félhold lévén, a Hold, a Föld és a Nap által bezárt síkidom derékszögű háromszöget alkot, s ez lehetővé tette, hogy a Föld-Hold távolságot is kiszámítsák. Ezzel a tudományos felfedezésével Eratoszthenész messze megelőzte a korát, de mint tudjuk, az emberiség történetében nem ritka jelenség, hogy egy tudományos eredményt az adott kor tudománya nem igen tud feldolgozni, így az hosszú időre a feledés homályába merül.

A 40 fős magyar expedíció ugyanazokkal az eszközökkel dolgozott,img_0010.jpg mint az egykori görög földmérők. A magyar csillagászok ezzel is bizonyítani kívánták, hogy a mérések elvégezhetők voltak az ókorban is, az akkori eszközök segítségével,  s a számítási eredmények, a földgömb meridián irányú kerületének legkorábbi meghatározása valóban Eratoszthenész nevéhez köthető. Az expedíció mérései és számításai mindezt igazolták. A magyar csillagászok majdhogynem ugyanazt az eredményt kapták, mint az ókori tudósok.

Szíjártó Lajos szívesen gondol vissza az expedíció napjaira, amikor is lehetősége volt nem csak az expedícióban részt venni, de közelebbről is megismerhetett egy számunkra idegen kultúrát. Kedves emlékei maradtak az arab vendéglátóikról. Nyitott, vendégszerető embereknek ismerte meg őket, akik, valami oknál fogva, a magyarokat különösen is kedvelik. (Valószínűleg szerepet játszik  ebben az is, hogy a szocializmus éveiben igen sok arab diák tanult Magyarországon.) Alexandriában történt, hogy egy városnéző körúton a magyar kutatócsoport tagjai elhaladtak a már említett ókori könyvtár romjai mellett. Az antik világ egyik szellemi központjának számító alexandriai könyvtár sajnálatos módon még az ókorban leégett – sok-sok értékes korabeli irattal együtt megsemmisült. Ennek a könyvtárépületnek a rekonstrukciós munkálatait láthatták a városban sétáló magyar csillagászok, akiket szemlátomást igen kíváncsivá tett a dolog.  Amikor az építkezésen dolgozó munkások észrevették a kíváncsiskodó turistacsoportot, barátságosan meginvitálták, körbevezették az építkezésen, megmutatták a látnivalókat, és szívélyesen megvendégelték.

A húsvét közeledtére való tekintettel, az expedíció tagjai ellátogattak a Sinai félszigetre is, a zsidó exodus, a valamikori pusztai vándorlás helyszínére. (A húsvét eredetileg, a zsidó hagyomány szerint, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás ünnepe.) A Sinai hegy lábánál, a Szent Katalinról nevezett kolostorban kaptak szállást. Valamennyiüket lenyűgözte a szerzetesi közösség rendíthetetlen hűsége, szeretete, és nem utolsó sorban leleményessége. Néhány csoporttag, köztük Lajos bácsi is, felzarándokolt a Sinai hegyre, ahol a Biblia leírása szerint Jahve az égő, de el nem égő csipkebokorban szólította meg Mózest, és átadta a tízparancsolat tábláit. Mindenkit megmosolyogtatott az úton, amikor egy amerikai kislány mindenáron az égő csipkebokrot szerette volna látni. Nagy szomorúságára, nem teljesülhetett a vágya.  A különböző nemzetiségű zarándokok sokasága a hegytetőn töltötte az éjszakát, s másnap hajnalban, napfelkeltekor, először halkan, majd egyre hangosabban felzendült a Te Deum (Téged Isten dícsérünk kezdetű ének).  Felemelő volt látni a felkelő Napot a zúgó ének hangjai mellett. Lajos bácsi ma is nagy meghatottsággal, könnyekkel küszködve emlékezik erre a jelenetre.

Nagyon fárasztó volt a hegyre vivő meredek  szerpentinen az előrehaladás, de érdemes volt végigmenni rajta, és örülök, hogy a szívemre hallgattam, és kitartottam, nem fordultam vissza, akkor sem, amikor pedig már majdnem föladtam a küzdelmet – mondja Lajos bácsi több évtized után, a „nagy hegymászás” élményét összegezve. Azt is elárulja, hogy a döntő lökést az elhatározásához az adta, amikor egy falábú ember jött vele szembe, aki már a hegycsúcsról lefelé tartott. Ha ő megtette az utat, én miért ne tehetném meg? – gondolta, és összeszedvén erejét, továbbindult. Fel a csúcsra.

Egyébként érdekességként megemlíthető, hogy a Szt. Katalin kolostorban őriznek egy törött kőtáblát, a tízparancsolat szövegével, melyről a helyiek azt tartják, hogy az a Mózes által széttört első kőtáblák maradványa.

A csoport tagjai Virágvasárnap érkeztek Kairóba, ahol egy ottani keresztény katolikus templomban hallgathattak ünnepi szentmisét. Később kopt keresztény közösségeket is meglátogattak. Körükben érzékelhető volt némi bizalmatlanság az idegenekkel szemben, de a Közel-Kelet valóságát ismervén ez talán érthető is. Lajos bácsi számára igen emlékezetes maradt az egyiptomi keresztények mély hite, az emberek vallásossága. (Ma, amikor szerte az arab világban elszabadultak a féktelen indulatok, gyilkos háborúk dúlnak, és különösen a keresztények körében oly sok a szenvedés, gondoljunk mi is szenvedő, üldözött embertársainkra, a vértanuságot is bátran vállaló hittestvéreinkre. )

Lajos bácsi úgy véli, az isteni gondviselés különleges ajándéka volt az életében az a felejthetetlen három hét, melyet a varázslatos Egyiptomban töltött 1988 nagyböjtjében.

 

    alexandriai-konyvtar.jpg                            sinai.jpg

a helyreállított alexandriai könyvtár egyik olvasóterme                               a Sinai hegy és a Szent Katalin kolostor

 

 

 

 

 

 

 

 

A futballról - beszélgetés Radovics Mihállyal

 

 

Kezdődött valamikor a 80-as évek közepén. Talán azon az emlékezetes Magyarország-Szovjetúnió mérkőzésen, amikor hat nullára kaptunk ki. A közel három évtizedes hányattatás  legújabb állomása a románok majd a hollandok elleni fiaskó. Meddig tart még a magyar futball vesszőfutása?  Erre és még más, futballt érintő kérdésekre kerestük a választ a táti felnőtt futballcsapat játékosával, Radovics Mihállyal.
 
fenyk.0367.jpgTény, hogy szeretjük a futballt.  Egyesek már-már bolondulásig. Mi ennek az oka? Miért olyan jó dolog rúgni azt a fránya labdát?
- A magyar emberek többsége szereti a focit, és ez abból adódik, hogy mi magyarok tehetségesek vagyunk a labdajátékokban. Lásd vízilabda, kézilabda, röplabda. De azért is szeretjük a futballt, mert a futball nem igényel sokmindent. Kevés is elég hozzá. Régen összegyűrt rongyokból is csináltak labdát, azzal futballoztak. A futball közösségi élményt ad, mind a játékosoknak mind a közönségnek, ami szintén népszerűvé teszi.  És szerintem a válság is közrejátszik abban, hogy a labdarúgás újra előtérbe kerül.
 
Ha tehetségesek vagyunk a labdajátékokban – márpedig ez minden bizonnyal így van –  akkor miért éppen a futball az a sportág, ahol kudarcot kudarcra halmozunk? Ez azért is érdekes, mert a futball tulajdonképpen több mint sport. A futballt  a legtöbb országban  nemzeti ügynek tekintik. 
- A magyar labdarúgás jelenleg holtponton van. Az utánpótlás hiányzik, ez az ami megakasztotta nálunk a focit. Akik komoly eredményeket tudtak elérni nemzetközi szinten is, azoknak a korosztálya letűnt, a mostani játékosokat pedig nem tanítják meg a profi futballra. 
 
De mi az hogy profi futball?
- A profi futballista alázatos és kitartóan dolgozik a sikerért. Alá kell rendelni bizonyos dolgokat a futballnak. Egy igazi futballjátékos nem lehet kényelemszerető, pláne nem kicsapongó. Tudni kell lemondani dolgokról. S a kitartó munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.
 
A nagy futballnációk, németek, hollandok, spanyolok, olaszok, angolok labdarúgói gyakorolják ezt a fajta alázatot?
- Ők észrevették, mikor és hogyan kell megreformálni a futballt. Ők kezdték az akadémia-rendszert, ami jó eredményeket hozott. Most már látják, hogy a futballakadémiák is reformra szorulnak, mert nem jó, ha a fiatalok teljes bezártságban élnek, távol a családjuktól. A családi háttér is nagyon fontos. Nyugaton is keresik az új utakat az utánpótlás kinevelésében. Nekünk figyelnünk kellene a tapasztalataikra.  Nem szerencsés, ha egy fiatal 18 évesen döbben rá arra, hogy mégsem lesz belőle futballista, holott egész korábbi életében futballkarrierre vágyott és készült. Fiatal korában senkinek sem lenne szabad elhanyagolnia a tanulást.  Tudnám említeni a nyergesi Hajnal Tamást, aki ma külföldön játszik, és akit annak idején a szülei kivettek az iskolából, hogy több időt tudjon szánni a focira, de magántanulóként továbbra is szorgalmasan tanult, az edzések, a meccsek mellett is. 
 
Szakmai körökben gyakran beszélnek futballpedagógiáról. Mit kell ez alatt érteni?
- A gyerekekbe bele kellene nevelni az alázatot és a bajtársiasságot, hogy felnőttként is egymásért harcoljanak és ne egymás ellen. Ha mindannyian a jó felé húznánk azt a bizonyos szekeret, előrébb lenne a magyar labdarúgás. Sajnos kezd a pénz körül forogni minden. Irreálisan magasak a fizetések a futballban. Nyugaton – pontosan azért, hogy a játékosokat önmérsékletre késztessék – maximalizálva vannak a fizetések. 
 
Igaz tehát, amit mondanak, hogy a pénz a futball halála?
- A túl sok pénz nem tesz jót a futballnak. Ehhez járulnak a reklámok és a többi sallang. Előfordul, hogy mesterségesen fölsrófolják egy játékos árát, mert valakinek ez az érdeke. Így nem lehet egészséges futballról beszélni. És az sem jó, amikor egy játékos bárhova leszerződik, bárhova elmegy magasabb fizetésért. Még egy alacsonyabb színvonalú bajnokságba is. 
Tulajdonképpen nem kell csodálkozni azon, hogy a magyar válogatott úgy játszik, ahogy játszik. Egy focista nem fogja magát ösztönözni a nemzeti válogatottban, mert ha a válogatott csapatában minden tőle telhetőt belead a játékba, akkor ezzel azt kockáztatja, hogy esetleg lesérül, kimerül, és később nem fog tudni a klubjában játszani, ahol hatalmas pénzeket kap egy-egy mérkőzésért. 
A dél-amerikai futball is világszínvonalú, holott a dél-amerikai országok gazdasági ereje meg sem közelíti a nyugat-európai országokét, de még Magyarország is fejlettebb, mint pl. Argentína. Mégis jó a dél-amerikai futball, mert az ottani emberek a sportban, mindenekelőtt a futballban látják a kitörési lehetőséget.  Magyarország – mivel nem tartozik sem a nagyon gazdag sem a nagyon szegény országok közé – erősen ki van téve a pénz bomlasztó hatásának. 
 
Biztos, hogy van igazság abban amit mondasz, de miért van az, hogy pl. Horvátország, Szlovákia, Szerbia labdarúgói élvezetes futballt játszanak? Ezekben az országokban az életszínvonal hasonló, mint nálunk. Nem arról van-e szó, hogy az egészséges patriotizmus hiányzik belőlünk? A nemzetért, az országért való kiállás? Hazát már mondani sem merek.
- De igen, ez is hiányzik, de még egyszer mondom, mindez összefügg  az anyagiassággal, ami begyűrűzött a futball világába. 
 
Ha az aranycsapat, teszem azt, most lépne pályára, lenne-e esély egy újabb hathármas bravúrra mondjuk a hollandok ellen?
- Ezt nehéz megmondani, de valószínűleg nem. A futball ma egészen más, mint volt régen. Agresszívabb, gyorsabb.  Ez azért alakult így, mert a futball jórészt a nézőkért van, s a nézőket úgy tudja jobban kiszolgálni, ha gyorsan, energikusan pörögnek az események a pályán. Ennek persze hátulütői is vannak. Az agresszivitás megjelent a stadionok lelátóin is. 
 
Éppen erre akartam kitérni. A mai újságban olvastam egy cikket, melyben a zsurnaliszta elmondja, hogyan találkozott itt Budapesten két német fiatalemberrel, akik - mint kiderült - puszta szórakozásból eljöttek Magyarországra, hogy megnézzenek egy NB1-es meccset. Természetesen kiábrándító volt számukra minden. A játék, az alig párszázfős közönség, a hetvenes éveket idéző stadion. De az  ifjú futballturisták azt is elmondták az őket faggató újságírónak, hogy Magyarországra Belgrádból érkeztek, ahol egy fantasztikus hangulatú futballünnepélyen vehettek részt. A Zvezda-Partizan rangadón a partizanosok akkora tüzet raktak, hogy húszméteres lángok csaptak az ég felé. „Ilyen élményben Németországban sincs részünk” – mesélték a fiatalok csillogó szemmel.  Nos, lehet, hogy sok focidrukker ledorongolna amiatt, amit most fogok mondani, de bevallom, arra gondoltam, miután elolvastam ezt a rövidke újságcikket, milyen jó, hogy nálunk nincsenek húszméteres lángoszlopok a nézőtereken. 
- Egyetértek. Szerintem a cikkben megszólaltatott fiatalok is másképpen gondolkodnának, ha egyszer belekeverednének egy bandaháborúba. A németek nyugodtan el tudnak menni egy futballmérkőzésre, mert ott nagyon ügyelnek a rendre. A rendbontókat több évre eltiltják a stadionokból. Most már nálunk is megszigorították az ellenőrzést, ami mindenképpen pozitívumként értékelhető, noha a túlzott szigor is nem kívánt hatásokat válthat ki. 
 
Meg kell találni a középutat.
- Így van. A futball problémája meglehetősen összetett. Mindenesetre, az bizonyos, hogy nem csak a játékot kell fejleszteni, hanem az ún. körítést is. Ide tartozik az egészséges szurkolás, az értelmes, nem eltúlzott reklámozás, és ebbe beletartoznak az új stadionok is. Persze nem elég stadionokat építeni, futball is kell hozzá. A futballt mindannyian alakítjuk, játékosok, edzők, menedzserek,  szurkolók, az egész társadalom. 
 
Mészöly Kálmán, az ifik edzője nyilatkozta nemrég, hogy a magyar labdarúgás szerinte ígéretes jövő elé néz. Az ifjak az elmúlt három évben olyan világklasszis csapatokkal vették fel sikeresen a küzdelmet, mint amilyen a német-, olasz-, francia-, spanyol válogatott...
- Ez mindig így van. A fiatalokkal eljutunk jó eredményekig, és aztán jön egy űr. Megszédíti a játékosokat egy külföldi jó szerződés, s a magyar futball számára  ezzel lényegében elvesznek. Pont a legjobbjaink.
 
Miben reménykedhetünk?
- Abban, hogy a gyerekeink majd talán jobban csinálják. Hiába jön ide külföldi edző, ez nem fogja megoldani a gondjainkat. A magyar futball problémája elsősorban nem az, hogy nem megfelelő a szövetségi kapitány, hiszen bárki kerül a kormányrúdhoz, ugyanazok a játékosok közül válogathat, és nagyjából ugyanazt teszi. Most nem a rövidtávú célok mindenáron való elérése lenne a fontos, hanem egy fokozatos, alulról induló építkezés. 
 
 
Milinszki Márton
 
 
 
 
 
 
A Corvin közben voltam
 
 
Az alábbi interjúban a táti Szent György Otthon lakója, Nagy Gáspárné Bertók Katalin, 56-os szabadságharcos idézi föl emlékeit a szabadságharc idejéből.

 

 

fenykep0022.jpgKati néni hogyan kapcsolódott be a szabadságharcba 1956 októberében?

 - A kőműveseknél dolgoztam Pesten, egy építőipari vállalatnál. A Szabadság téri Tőzsde palotában laktunk, ami akkoriban munkásszálló volt. Ez a mai TV székház. Amikor kitört a forradalom, a tüntető tömeg a Szabadság téren is végigvonult. Magyar zászlókat lengettek az emberek, Magyarországot éltető jelmondatokat skandáltak. Közéjük álltam, mert magam is szertettem volna, ha szabad országban élünk. Követeltük az orosz katonák távozását, és szabadságot a népnek. Így csöppentem bele az eseményekbe.

 

 

Ezt követően mi történt?

 - Október 23-án délután többedmagammal teherautóval eljutottam az egyik forradalmi központba, az Üllői út 8-ba, a Corvin mozi épületéhez. Itt fegyvert osztottak, mivel már ekkor lehetett látni, hogy hamarosan fegyveres összecsapásra kerül sor. A karhatalmisták, vagyis az ávósok ellenünk fordultak, a Kossuth téren már lőttek is, de olyanok is felbukkantak az ellenünk felsorakozók között, akikről tudtuk, hogy korábban nyilasok voltak. A második napon kezdődtek az összetűzések. A harmadik napon fölerősödtek a harcok, és ekkor már borzasztó jelenetek zajlottak. Jöttek az orosz tankok, és lőttek, tapostak mindenkit, aki az útjukba került. Rengeteg volt a halott, akiket később tömegsírokba temettek. A halottak számát a mai napig nem tudjuk. Az áldozatok között voltak gimnazisták, gyerekek, asszonyok.

Én végig a Corvin-közben voltam, Pongrácz Gergely vezetése alatt. A harmadik napon azonban megszöktem, mivel nem bírtam már idegileg, és féltem is, ez az igazság.

 

Hova ment?

 - Ekkor még közlekedtek a vonatok, így vonatra szálltam, és a szülőfalumba, Kemencére utaztam.

 

Ott biztonságban volt?

 - Igen. Persze senkinek sem mondtam, hogy honnan jövök. Évekig mélyen hallgattam arról, amit a forradalom alatt átéltem. Ha a forradalom leverése után kiderül, hogy részt vettem a harcokban, biztos, hogy kivégeznek. Van egy 56-od könyv, melyben az egyik fényképen én is rajta vagyok, amint egy teherautón állok géppuskával a kezemben. Ha Budapesten maradok, a kép alapján könnyen lehet, hogy beazonosítanak, és akkor minimum börtönbe kerülök.

 

Mit érzett, amikor eljutott Önhöz a szabadságharc leverésének híre?

 - Boldog voltam, hogy vége van az öldöklésnek.

 

Amikor először beszélt arról, hogy aktív szereplője volt az 56-os szabadságharcnak, hogyan fogadták a szavait?

 - A 60-as évek közepén meséltem el először barátoknak, hogy részt vettem a forradalomban, akik ezt kétkedve fogadták, mivel apró termetem miatt elképzelni sem tudták, hogy valaha is puskával a kezemben harcoltam.

 

Említette, hogy kíméletlen harcok folytak, amit idegileg már nem bírt elviselni. Van-e valami, amire viszont szívesen emlékszik a forradalom idejéből?

 - Elevenen emlékszem egy 20 év körüli fiatalemberre, akit csak falábú Jancsinak hívtunk, mivel a hiányzó fél lábát egy faláb pótolta. Ő volt az összekötőnk, vitte a híreket egyik helyről a másikra, kapualjból kapualjba. Amikor hallottuk a kopogó lépteket, tudtuk, hogy ő jön. Örültünk neki, szerettük őt. Nagyon bátor volt, igazi hős. Ma szobor őrzi az emlékét a Corvin közben. Ezen kívül nem tudok meghatottság nélkül gondolni a sorainkban harcoló rengeteg gimnazistára. Olyan bátor, lelkes fiatalokat én még nem láttam. Nagyon sokan közülük életüket áldozták a magyar szabadságért. Wittner Mária, ma parlamenti képviselő is, ott harcolt a Corvin közben.

 

Ezeket hallva az ember elfogódva gondol népünk hősiességére, aminek már annyiszor tanujelét adta. Ugyanakkor történelmi tény, hogy alig pár évvel az elbukott forradalom után a magyar nép jelentős része – 1956 szellemiségét szinte teljesen feladva –, engedelmesen belesimult a Kádár-rendszer gépezetébe. Mivel magyarázható ez ön szerint?

 - Féltek az emberek. A megtorlás nagyon kemény volt, még ha ez kifelé nem is látszott mindig. Mindenki hallgatott, mint a sír. Mi 56-osok is azt tartottuk, hogy hallgatni arany. Valószínűleg a kudarcélmény és a félelem vezetett oda, hogy az emberek beletörődtek a megváltoztathatatlanba.

 

A rendszerváltás óta szabadon lehet beszélni 56-ról. Azóta évről-évre itt Táton is ünnepélyesen megemlékezünk az 56-os forradalomról és szabadságharcról, és úgy tűnik, ahogy telnek az évek, mind többen vesznek részt a megemlékezéseken. Jelzi ez, hogy az emberek egyre inkább magukénak érzik 1956 forradalmi eseményeit, és bizakodásra ad okot, hogy azok az eszmék, melyeket önök a zászlajukra tűztek több mint fél évszázaddal ezelőtt – szabadság, igazságosság, becsület, tisztaság, hűség – végre utat törnek, és ha nem is a mi nemzedékünk, de a bennünket követők életre váltják azokat. Osztja-e ezt az optimista vélekedést Kati néni?

  - Igen, magam is optimista vagyok. Azáltal, hogy ma már nyíltan beszélhetünk az 56-os forradalomról, lehetővé válik, hogy az utókor is jobban megismerje azt. Nagyon jól esik, amikor 56-os sírok, emlékhelyek koszorúzásakor fölidézik az egykori eseményeket, és nem azt kell látnunk, hogy a feledés porába hullik minden. 

 

fenykep0019.jpg

                  Kati néni 56-os kitüntetései

 
 
 
Életmű elismerés Gerhard Webernek

 

Meghitt ünnepségre került sor nemrégiben Budapesten, a Magyarországi Németek Házában, ahol a Tát és Buseck közötti testvértelepülési kapcsolatért különösen sokat tevő Gerhard Weber munkáját ismerték el. A Táti Önkormányzat valamint Szenes Lajos polgármester jelenlétében, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Heinek Ottó adta át az elismerést az ünnepeltnek.

Gerhard Weber 1937-ben, a mai Csehország területén, a Szudéta-vidéken született. Nyolc éves korában, a szudéta-németek erőszakos kitelepítése során került megözvegyült édesanyjával Németországba. Küzdelmes gyermek- és ifjúkora volt. Gazdasági szakiskolában végzett, majd 23 évig civilként szolgált a hadsereg állományában, különböző beosztásokban. 1972-től lakóhelye képviselőtestületének tagja. Emellett megválasztják a hessen-i tartományi parlament elnökévé. Ezt a tisztséget 28 éven keresztül tölti be. 30 évig a buseck-i és a Giessen-körzeti CDU (Németországi Kereszténydemokrata Néppárt) elnökségének tagja. 1998-ban vonul nyugállományba. Tevékenységét számos kitüntetéssel honorálták. Nemcsak párttársai és a vele azonos nézeteket vallók, de politikai ellenfelei is elismerik emberi és politikusi kvalitásait.

Gerhard Weber szerette volna, ha Buseck valamelyik csehországi településsel lép testvérvárosi kapcsolatra, ez azonban minden igyekezete ellenére nem valósult meg. Ezekután fordult figyelme Magyarország felé, annál is inkább, mivel a magyar ember lelkületét rokonnak érezte. Amikor 1993-ban megkereste Tát község polgármesterét, Kátai Ferencet, és a partnerkapcsolat fölvételét indítványozta, a Buseck-kal szomszédos Wettenberg és Stanfenberg városok már testvérkapcsolatban álltak Zsámbék illetve Tarján településekkel. A testvérkapcsolat lehetőséget nyújtott a magyarországi és az anyaországigerhard.jpg németek közötti rokoni szálak erősítésére. Ezen kívül a festői hangulatú Wettenberg sok hasonlóságot mutat a történelmi emlékekben gazdag Zsámbékkal. Érdekesség, hogy a szóban forgó három német város a térképen egy háromszöget alkot, csakúgy, mint magyarországi testvértelepüléseik: Zsámbék, Tarján és Tát. Gerhard Weber  utólag elárulta, hogy ez is szempont volt, amikor éppen Tátra jött partnerséget kezdeményezni. Mivel pedig Buseck és az ausztriai Molln ekkor már testvérvárosok voltak, a hármas partnerkapcsolat létrehozásának gondolata (Buseck-Molln-Tát) magától adódott.

Gerhard Weber a mai napig egyik fő motorja a három település közötti együttműködésnek. Szorosan kötődik országunkhoz, 1975 óta évente többször látogat Magyarországra. Partnerkapcsolatok és kulturális találkozók elősegítése mellett segélyszállítmányt is szervezett Tátra, például a 2002-es árvíz idején, saját forrásból anyagi támogatást is nyújtott, szociális jellegű kezdeményezéseket támogatott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elkészült a csapadékvíz-elvezető rendszer

 

Tát-Újtelepen

 

A 2010 májusában bekövetkezett szélsőségesen nagy esőzések az egész országban – így Táton is – felhívták a figyelmet a csapadékvíz elvezetésébek a fontosságára. A probléma Táton, Újtelep településrészen volt a legkiélezettebb, ahol az ingatlanok elöntésén túl, a víz bejutott a szennyvíz csatornába, ahonnan szennyvízzel keveredve a fedlapokat fölemelve ömlött a közterületre.

Mindezek okán döntött úgy Tát önkormányzata, hogy állami és uniós forrásokat megpályázva, csapadékvíz-elvezető rendszer kiépítését célozza meg, először Tát-Újtelep területén, majd a későbbiekben Kertvárosban is.

csat.jpgA kivitelezéssel megbízott gazdasági szövetkezet helyi kisvállalkozókból szerveződött. Idén októberben többhónapos munka után az építkezés a befejező szakaszába érkezett, a kész csatornarendszer birtokbavétele e hó végén esedékes.

A beruházással érintett utcákban (Törökvész-, Madács Imre-, Lehár Ferenc-, Kálmán Imre-, Liszt Ferenc utca, Határ út) előregyártott betonelemekből nyílt esővíz elvezető árok került kialakításra, részben beton fedlapokkal fedve. Az ipari ingatlanok bejáróit acél ráccsal, a lakossági tulajdonban lévő ingatlanok bejáróit cső áteresszel oldották meg.

Az időjárást nem mi emberek alakítjuk, és Tát földrajzi adottságain sem tudunk lényegesen változtatni, de a most megépült csapadékvíz-elvezető rendszernek köszönhetően remélhetőleg a jövőben mérséklődnek majd a nagy esőzések okozta károk, és a mindenkori talajvízszint is csökken Tát-Újtelep területén.

A táti képviselőtestület Tát-Kertvárosban is rendezni kívánja a cxsapadékvíz elvezetés problémáját. A 2010-es esőzések idején Kertvárosban a legnagyobb gondok a településrész délnyugati részén jelentkeztek, ami nem meglepő, hiszen ez a legalacsonyabban fekvő része Kertvárosnak. Csak gravitációval erről a területről nem vihető el az összes csapadékvíz, s ez jelentősen megnöveli a csapadékvíz-elvezetés költségeit. 

 

 

 

 

 

Tát-Mogyorósbánya Gyermekjóléti és

 

Családsegítő Szolgálat

 

A szolgálat intézményileg a helyi óvodához tartozik. Feladata, hogy figyelemmel kísérje a családok helyzetét, és ha valahol nem megfelelő körülményeket tapasztal, akkor tegye meg a szükséges lépéseket. A családsegítés a szolgáltatást igénybe vevő személy otthonában, családi környezetében tett munkalátogatások, illetve a családsegítő szolgálatnál folytatott segítő beszélgetés és segítő munkaformák útján valósul meg. A családsegítés keretén belül a szolgálat segítséget ad hivatalos és egyéb ügyek intézésében, életvezetési tanácsokat nyújt, közvetít a kliens és más ellátási területek szakemberei között, segítséget ad krízishelyzetekben, adományokat gyűjt és közvetít, tájékoztatást ad a különböző szociális és családtámogatási ellátási formákról, programokat szervez.

A gyerekek helyzetének a figyelemmel kísérése különösen fontos feladata a szolgálatnak, ezért különböztetendő meg az általános családsegítéstől a gyermekjóléti szolgálat. A szolgálat feladata a gyermek testi, lelki egészségének, családban történő nevelésének elősegítése. A szolgálat dolgozói segíteni akarnak és nem felelősségre vonni vagy büntetni. Előfordul azonban, hogy a jó szó kevés, a gyerek viszont súlyos helyzetben van. Ilyenkor fokozottabb családvédelmet kell végezni, ami a gyermek védelembe vételének a kezdeményezését is jelenti, s ez már hatósági kötelezést vonhat maga után a jegyző részéről.  

A legtöbb gond a munkanélküliségből, a nehéz anyagi helyzetből fakad. A mindennapos megélhetési gondok miatt a családok túlzott mértékben vállalnak kölcsönöket, mert azt hiszik, hogy így könnyebb lesz az életük, de az anyagi bizonytalanság csak tovább fokozódik. A nehéz helyzetben lévők nagy többsége anyagi problémákkal küzd, de arra is van példa, hogy jól szituált szülők gyerekei kerülnek elhanyagolt állapotba, mert a szülők azt hiszik, pénzzel mindent ki lehet váltani. Egyre gyakrabban alakulnak ki családi-kapcsolati konfliktusok, veszekedések, melyeknek folyamatos szemtanui illetve résztvevői a családban élő gyerekek. Ilyenkor a szülők között folynak a viták, de gyakran a gyerekek válnak másodlagos áldozatokká.

A családi viszályoknak gyakori kiváltó oka az alkoholos befolyásoltság, melynek következménye az agresszív viselkedés.

Kétségkívül sok a gond, de azért bíztató jelek is vannak. Nagy öröm a családsegítős munkatársak számára, ha azt tapasztalják, hogy megfogadják a tanácsaikat. A pici sikereknek is már nagyon örülnek, mert ezek mutatják, hogy az emberekben megvan a jobbítás szándéka, s tudjuk, hogy minden apró lépésekkel kezdődik.  

 

 

 

 

 

Még egyszer, röviden…

 

Miért nem kell a Holcim-gyár?

 

A gyár nem kell, mert…

  • ez a térség már most is sokat szenved a környezetszennyezéstől. A megbetegedések száma környékünkön kirívóan magas.
  • a hulladékok nagy tömegben, koncentrált helyen történő égetése rengeteg ismert és ismeretlen mérgező anyagot juttat a levegőbe, a földbe, a vizekbe.
  • - a Holcim hulladékok égetésével akarja gyárait üzemeltetni.
  • - a környékünkön működik (még mindig!) az ország legnagyobb veszélyes-hulladék égetője (Dorog).
  • a hulladékégetés nem az egyetlen hulladékkezelési mód.
  • Magyarország nem Nyugat-Európa szemétlerakója.
  • a Holcim-féle munkahelyteremtés egyszerű kóklerség. Maximum 280 (280) fő számára. akarnak munkahelyet létesíteni 76 hektáron. Ekkora hatalmas területen a környezetkímélő könnyűipar akár tízezer (10 000) embert is képes lenne foglalkoztatni.
  • nem mindegy, hogy milyen munkahelyeket teremtünk.
  • a Holcim nyilvánvaló hamisságokat állít a tervezett gyárral kapcsolatos hatástanulmányában, minek után fölmerül a kérdés: számíthatunk-e arra, hogy a gyárvezetők hitelt érdemlően fognak nyilatkozni a jövőben?
  • a Holcim lakossággal szembeni arroganciája nem ismer határt, ha anyagi érdekekről van szó. Bizonyítja ezt többek között a lábatlani népszavazás körüli eseménysor.
  • a térség lakói érvényes népszavazáson egyértelműen kifejezték, hogy nem kérnek a Holcim-gyárból.
 

 

 

 

 

Marosi Istvánnal és Marosi Istvánné Baróthy

 

Annával beszélgetünk

 

- Meséljetek magatokról. Hogyan élitek mindennapjaitokat?

István: A valósat vagy a szépet mondjuk?

 

- A kettő nem zárja ki egymást, legalábbis én úgy tapasztalom.

István: Vannak szép dolgok is, természetesen, de azért szívszomorító dolgok is akadnak jócskán. Az ország állapota nem túl rózsás, és ez a közérzetünkre is kihat. Az egészségügyben, ahol dolgozom, nagyon lehangoló a helyzet. Ugyanakkor a nemzetünk lelki állapota is okot ad a szomorúságra. Gondoljunk csak az ominózus 2004 decemberi népszavazásra, amikor emberek tömegei politikai parancsra tagadták meg a saját nemzetüket. Pedig hát,kitől várhatnánk, hogy segítsen nekünk az előbbrejutásban, ha mi magyarok nem fogunk össze, és nem segítünk magunkon?! Igaz hogy túlléptünk már a népszavazáson, de engem, mint Erdélyből áttelepült magyart és volt önkormányzati képviselőt nagyon fájdalmasan érintett a népszavazás eredménye. Őszintén szólva, kissé a személyem elleni megnyilvánulásnak is tekintettem, ami akkor történt, pedig régóta Magyarországon éltem már, és úgy érzem, elfogadnak magyarnak és táti polgárnak, ezt bizonyította, hogy az önkormányzati választásokon háromszor is bekerültem a község képviselőtestületébe.

 

- Tőled hallottam a viccet: „Mikor lesz a székelyből román? A válasz: Ha fölmegy Budapestre.” Szellemes és találó a vicc, ámbár mostanság mintha veszítene az aktualitásából, - szerencsére. Ma már valószínűleg másként szavaznánk a 2004 decemberében föltett kérdésre is, hiszen változott a közgondolkodás. Tájékozottabbak az emberek. Tudnak a határon túli magyarokról, személyes kapcsolatok is kialakulnak, nem úgy, mint az elmúlt évtizedekben.

István: Igen, ez engem is örömmel tölt el. Talán nem volt hiábavaló az sem, hogy feleségemmel együtt annak idején kirándulócsoportokat vittünk Erdélybe. Úgy látom, mind többen kerekednek útra, és keresik föl az erdélyi tájakat. Sok betegemtől hallom, hogy „Doktor úr, voltunk Erdélyben!” Ennek igazán örülök. Jó, hogy látogatjuk egymást. Jó ez nekünk is és az erdélyieknek is.

 

- Az otthonmaradottak nem neheztelnek rátok, amiért elhagytátok a szülőföldet, Erdélyt?

István: Mielőtt eljöttünk, egy barátunk azt mondta: „Ha elmentek Magyarországra, magyarabbak lesztek a magyaroknál. De az igazi magyarok itt maradnak.” Ez a mondat szíven ütött, azóta sem felejtem. Volt egy időszak, amikor kemény vádak érték az elvándoroltakat, de mostanra lecsitultak a kedélyek. Látják Erdélyben is, hogy a legtöbben azok közül, akik Magyarországra költöztek, nem égették föl a hidakat maguk mögött, sőt sok esetben ők az összekötő kapocs az anyaország és Erdély között.

 

- Említetted az egészségügyet. Szerinted mi jelentene gyógyírt az egészségügy ezernyi bajára?

István: A társadalombiztosítást kellene új alapokra helyezni. Tarthatatlan az a helyzet, hogy a társadalombiztosítás kötelező is meg nem is, szolidaritáson alapul, meg nem is. Minden ellátáshoz konkrét elérhető forrást kell biztosítani. Amíg az ország lakosságánakmindössze1/5-e járul hozzá termelő munkával a TB finanszírozásához, nehéz lesz fenntartani a TB-t jelenlegi formájában. Sajnos azonban, nincsenek megfelelő intézkedések. Rendeleteket hoznak, de átgondolatlanul. Ami viszont jó, hogy most már mindenki belátja, gyökeres változtatásokra van szükség. Kérdés azonban, hogy lesz-e elegendő bátorsága és elszántsága a mostani kormánynak ahhoz, hogy meghozza a népszerűtlen, de elengedhetetlen intézkedéseket is.

 

- Nincs könnyű helyzetben a kormányzat, hiszen nem egyszerű feladat egy elöregedő és a kényelemhez szokott társadalomban anyagi forrásokat előteremteni. Különösen, ha a szolidaritás elvét is maximálisan érvényesíteni akarjuk, vagyis ha meg akarjuk tartani az idősek és a munkaképtelen betegek számára is a teljeskörű egészségügyi ellátást.

István: Ez igaz, de valamit lépni kell, mert különben összeomlik a rendszer. Azt azonban még hozzátenném, hogy az egészségügy átalakítása nem csak a finanszírozhatóságot kell hogy célozza. Az orvosi adminisztráción is egyszerűsíteni kellene. Jelenleg indokolatlanul sok adminisztratív munkával terhelik az orvosokat, ami semmiképpen sem válik az orvoslás fenykep0027.jpgjavára. És nem utolsósorban, jó lenne, ha bennünket, háziorvosokat, ugyanolyan jogok illetnének meg, mint más orvosokat. Jelenleg egy orvos maximum 24 órát dolgozhat egyfolytában, utána minimum 12 óra pihenőt kell tartania, ez a szabályozás azonban nem vonatkozik a háziorvosokra. A háziorvosok joggal érezhetik úgy, hogy kizsákmányolják őket. Jómagam is igen gyakran kénytelen voltam egy 24 órás ügyelet után azonnal a rendelőbe menni fogadni a betegeket. Ez senkinek sem jó, sem az orvosnak, sem a betegnek. Persze tudom, nincsenek könnyű helyzetben a jogszabályalkotók sem, hiszen évről-évre mind kevesebb az orvos hazánkban, elsősorban az elvándorlások miatt.

 

- A betegekkel milyen a kapcsolat?

István: Megpróbálom lelkiismeretesen, egyformán ellátni a betegeket. Nem mindig sikerül, de erre törekszem. Ha néha ingerültebb vagyok valamelyik beteggel, legközelebb igyekszem kiengesztelni, és megéreztetni vele, hogy nem őrá haragszom, hanem őérette. Azt viszont látom, hogy valamennyien idegesebbek vagyunk, fogytán a türelmünk, az igényeink pedig nagyok.

 

- Anna, te is Erdély szülötte vagy. Mikor és hogyan kerültél Magyarországra?

Anna: Istvánék már három éve Magyarországon éltek, amikor 1980-ban összeházasodtunk. Az esküvőnk Maroshévízen volt – ez egy kisváros Hargita és maros megye határán, a székelyföld szélén. Én csak ezután költöztem Istvánnal Magyarországra. Először ápolóként helyezkedtem el Budapesten a Péterfi Sándor utcai kórházban. Itt dolgoztam, amíg meg nem születtek a gyerekeink. Amikor ők nagyobbak lettek, a tát-kertvárosi iskolában kaptam állást, mint gyerekfelügyelő, az enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekek számára fönntartott összevont osztályban. Nem csak Tátról, de a környékből is jártak ide diákok. Ez 12 évig működött, 2013-ig. Azóta nincs ilyen oktatás Táton. Jelenleg a Tát-Mogyorósbánya Gyermekjóléti és Családsegítő Szolgálat munkatársaként dolgozom.

 

- Hogy érzed magad a jelenlegi munkahelyeden?

Anna: Sok családnak nyújtunk rendszeres segítséget, nem csak anyagi támogatás formájában, de segítő beszélgetéseket is folytatunk, segítünk hivatalos ügyek elintézésében, látogatunk családokat. Jó érzéssel tölt el, hogy a legtöbb esetben látjuk a munkánk eredményét.

 

- Beszéljünk egy kicsit a családotokról. A házasságkötéstek óta sok év telt el. Bizonyára sok minden történt az évek során, jó is, rossz is. És együtt tudtatok maradni, ami nem kis szó a mai világban. Mi a jó házasság titka?

Anna: Elfogadjuk egymást, erényeinkkel, hibáinkkal együtt, és igyekszünk alkalmazkodni egymáshoz. Közvetlen környezetünkben is jó példákat láttunk, ami szintén nagy segítség. Kölcsönösen kiegészítjük egymást.

István: Ha vannak is időnként felületes súrlódások közöttünk, fenykep0028.jpgnem esünk egymásnak, tányérok nem röpködnek. Ha nézeteltérésünk támad, inkább csendben maradunk, és másnap újragondoljuk a történteket. Higgadt fejjel könnyebb belátni: „Igen, ezt másképp kellett volna.” És az is tény, hogy a romániai diktatúra alatt megedződtünk. Érzékenyebbek vagyunk, de alkalmazkodni is nagyon megtanultunk.

 

- Sokszor hallani, hogy régebbi korokban a társadalomban és a házasságokban is férfiuralom volt, és lényegében ez tartotta össze a családokat. A nők féltek a megbélyegzéstől és a férfiak bosszújától, ezért nem tiltakoztak hangosan az őket ért megaláztatások miatt. Szerintetek mennyiben állja meg a helyét ez a fajta vélekedés?

István: Nem gondolom, hogy a házasságok azért tudtak valamikor tartósak maradni, mert a férfiak terrorizálták volna a nőket, a nők pedig ezt eltűrték. Szüleim, de a nagyszüleim között sem volt olyan szerepleosztás, hogy a „te szavad dönt”. Együtt próbáltak ők is evickélni, ahogy tesszük mi is Anival.

 

- Megboldogult Feleségem szokta mondani, hogy ő bizony nem szívesen lenne újra huszonéves. Megértéssel és rokonszenvvel fogadtam ezt a megjegyzését. A már végigküzdött éveket én sem szívesen csinálnám újra. Ti hogyan vagytok ezzel?

István: A mai világban nem szívesen lennék gyerek. A mi gyerekkorunk úgy volt szép, ahogy volt. Hagyjuk az időt szépen csendesen csordogálni a maga módján. Mindig is küzdöttünk, semmit sem kaptunk tálcán. Ettől függetlenül, sokat nosztalgiázunk. Nosztalgiatalálkozásokat szervezünk, összejöveteleket, ahol 30-40 éve nem látott barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk. 

 
Milinszki Márton