Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdélyi barangolásunk

Régóta terveztük már, hogy ellátogatunk a Nagy-Magyarország egyik legszebb és leg vadregényesebb vidékére, a jelenleg Romániához tartozó Erdélybe. Három családban külön-külön érett meg a gondolat, hogy meg kell ismernie ezt a vidéket felnőttnek, gyereknek egyaránt. Az útleírásokból, az onnét származó és az oda ellátogató ismerősök-barátok elbeszéléseiből kaptunk kedvet arra, hogy felkeressük ezt a helyet, és saját szemünkkel tapasztaljuk meg annak szépségeit, éljük át az ott élők legendásan híres vendégszeretetét. Közös beszélgetéseink során határoztuk el, hogy ezt a nagy utat együtt tesszük meg.

dscf6848.jpgEgy vasárnapi esős hajnalon vágtunk neki a nagy útnak.  A gyerekek miatt döntöttünk így, akik az indulás izgalmai után hamar álomba merültek, és az út nagyobbik részét alvással töltötték. Rövid debreceni pihenő után reggel 9 órakor értünk a határra. Már az átlépés is eltért a megszokott menettől. Az okmányaink alapos vizsgálata és a személyazonosságunk ellenőrzése a régi KGST időkben megélt határellenőrzést idézte fel. Bevallom elszoktunk már ettől. Sokkal kényelmesebb és sokkal jobb érzés csak „átgurulni” egy idegen ország részét képző, de színmagyar földre. Az első város, amit érintettünk Nagyvárad volt. Az elhanyagolt szocreál házak tömegében előfordul, egy-egy régi épület, amely még emlékeztetheti az idelátogatót ennek a városnak a régi szépségére. Falvak sokaságán utaztunk át, míg a célunkhoz értünk. Ezekben, melyek régen Magyarországhoz tartoztak rengeteg román zászló lengett a templomokon, közintézményeken illetve csak úgy, két villanyoszlop közé kihúzva.  A magyarságtudat lerombolásának egyik eszköze lehet ez, nagy gondot is fordítanak rá odaát – sajnos. Megérkezésünk előtt kaptunk egy kis ízelítőt az igazi Erdélyből, a székelyek hazájából.  Szerpentines hegyi utakon, gyönyörű erdők közepében, csodálatosan szép, de szegény falvakon vezetett az utunk. Szállásunk a zetelaki víztározó közelében volt egy kulcsos házban, azaz vendéglátók nélkül.

 Másnap az ismeretlen táj felfedezésének izgalmával vágtunk neki: Gyergyószentmiklóson keresztül megcéloztuk székelyföld talán leghíresebb látnivalóit, a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost. A tóhoz felvezető út önmagában, az elénk táruló látvány miatt is egy élmény volt. De sokkal izgalmasabbá tette az autózást az, hogy a szerpentin egy részét elmosta az eső és helyenként egy sávosra szűkült az út, amely mellett több száz méter mély szakadékra nyílt így még közelebbi –veszélyes, de pazar látványt nyújtó- kilátás.kep-075.jpg A szorost először gyalog próbáltuk meg bejárni, majd amikor ráeszméltünk annak igazi méreteire, autóval mentünk végig rajta. A kis pihenő alatt, amit az Oltár-kő lábánál töltöttünk el, a csúcsot díszítő keresztet nézve gondoltam végig, hogy néhány évvel ezelőtt azon a sziklán még egy ötágú csillag „díszelgett” hirdetve az eszméket és azt, hogy ki az úr ezen a vidéken. A szikla alatti patak Wass Albert sorait juttatta eszembe: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad.”.  Visszafelé a Gyilkos-tó körüli séta már az aznapi élmények megosztásával tellett, amit a Basa táti fogadójában folytattunk. Ajánlom mindenkinek, aki erre a környékre látogat, térjen be a Gyergyófalun található Basa fogadóba. Itt megismerkedhet Székelyföld hagyományos ízeivel, a híres csorba levesekkel. Az igazi székely vendégszeretetből is ízelítőt kaptunk a helyi szokásoknak megfelelően berendezett étteremben.

 dscf6582.jpgA következő napon újult erővel vágtunk neki a környék felfedezésének. Az úti célunk Parajd-Szováta-Korond volt. A sóbánya és környéke csodálatos élményt nyújtott mindenkinek. Sajnos a Szováta melletti Medve-tóban való fürdésre már nem jutott idő, mert nem hallgattunk szállásadónkra és túlzottan a navigációs eszközeinkre bíztuk magunkat. Sokat időztünk Székelyvarság határában lévő erdei utakon, mert sajnos eltévedtünk. Az időveszteséget kárpótolta a gyönyörű látvány és a Kis-Küküllő, Székelyvarság patakja. A gyerekek nagy bánatára meg kellett elégednünk egy rövid sétával a Medve-tó körül. Hazafelé Korondon, a bazársor felkeresése után vásároltunk a helyiektől vadmálnát és áfonyát. A gyümölcsöknek nagy sikere volt. Ezeket az apró szemű vadon termő, igen ízletes gyümölcsöket kanállal ettük, mert szemezgetni szinte lehetetlen lett volna.

A túlfeszített tempó, amit a rengeteg látnivaló és élmény miatt diktáltunk, túlzottan kifárasztotta a társaságunk fiatalabb tagjait. A gyerekek miatt egy napos pihenőt iktattunk be a programunkba. Ezt a napot is próbáltuk hasznosan eltölteni, így sort kerítettünk a közvetlen környezetünk és a közeli Székelyudvarhely felfedezésére. Székelyudvarhelyen igen kellemes élmények értek minket. 370 Km-re a jelenlegi határtól egy olyan Esztergom nagyságú várost láttunk, amelyben minden magyarul van. Az utcanév táblától a hirdetéseken keresztül az újságig minden. Egyetlen román nyelvű táblát sem láttunk utunk során. Bevásárláskor olyan élelmiszerboltban jártunk, ahol az áruk egy része az anyaországból származott! A boltok polcain láttunk Borsodi sört, Tibi csokit és Gyermelyi tésztát is. Megtalálható voltak azok a helyi gazdák által termelt termékek is, amiről mi csak beszélünk évek óta, hogy milyen jó is lenne… Furcsa! Eddig mindig azt hallhattuk, hogy az unió előírásai miatt nem lehet a helyi termékeket a helyi boltokban árusítani. Erdély sajnos most egy másik ország része, ami ugyancsak az unió tagja. Akkor ott hogyan lehet ezt kivitelezni? Ha ott lehet, itthon miért nem? Ezek a kérdések kavarogtak bennem.  Vásárlásunk során, ami még mély nyomot hagyott bennem, az eladók kedvessége volt. Nem keltettünk feltűnést a magyar beszéddel -mert ott mindenki magyarul beszélt-, de látszott rajtunk, hogy idegenek vagyunk. A kérdéseinkre segítőkész válaszokon túl olyan kedvességet kaptunk, amit itthon már régen nem. Furcsa volt, szokatlan volt, de nagyon jó érzéssel töltött el az, hogy még idegenként is „otthon” voltunk, szívesen láttak minket.

Másnap az utazásunk legkülönlegesebb élményeit élhettük meg. kep-319.jpgAz aznapi program lovaskocsi-túra a Hargitára és sajtkóstolás volt egy juhásztanyán, illetve este a házigazdánk szervezett egy folklór estet nekünk. A majd két óra hosszan tartó lovaskocsizás alatt testközelből ízlelhettük meg a Hargita szinte érintetlen szépségeit: a kiterjedt legelőket körülvevő, sűrű erdővel borított hegyeket, és a hegyekről lezúduló gyorsfolyású, kristálytiszta vizű hegyi patakokat. Emma néni, az idegenvezetőnk az utazás során medvekalandokkal szórakoztatott minket, amitől a gyerekek annyira izgalomba jöttek, hogy figyelmüket teljesen lekötötte a felkészülés a medvékkel való találkozásra. A tanyára érve a juhász szívélyes fogadtatásában volt részünk. Úgy érkeztünk meg, mintha régen látott jó ismerősök lennénk, akik újból felkeresték a házigazdát. Balázs bácsi, a juhász megmutatta nekünk a tanya 3! darab építményét, amiben a feleségével ketten élnek kint a legelő közepén. Az egyik épület, Emma néni kunyhója, döngölt földpadlós faviskó, szépen berendezve. A másik viskó Balázs bácsié, közvetlenül az állatok szállása mellett volt. A harmadik épület az étkezésre, és az ételkészítésre szolgált. A három épület összes alapterülete körülbelül egy átlagos nappali alapterületének felelt meg. Bár igen szegényesen élnek ott, és a viskók kívülről rozzantnak tűnnek, belül a példás tisztaság és rendezettség Emma néni munkáját dicséri. Miután a gyerekek kijátszották magukat az állatokkal, megismerkedtünk azokkal a sajtokkal, melyeket Emma néni saját kezűleg készít az ott fejt tejből. Megtudtuk az ordakészítés lépéseit és azokat a praktikákat, amikkel ezek az emberek megpróbálják megkönnyíteni számunkra már szinte elképzelhetetlenül kemény életüket. Késő délután indultunk vissza, egy felejthetetlen élménnyel gazdagodva.

kep-410.jpgMire visszaértünk a szállásunkra, már folytak az esti program előkészületei. A falusi asszonyok gyúrták a kürtőskalács tésztáját, a táncosok öltözködtek, a cigányok pedig már hangolták a hangszereiket. A program kezdéséig gazdánk házi készítésű áfonyalikőrrel próbált egy kis életet tölteni belénk, ami az ital kiválósága miatt igen eredményes volt. Az este nagyon jól sikerült. Amíg a táncosok bemutatták a helyi táncokat és megpróbálták megtanítani velünk a tánclépéseket, addig megsültek a kalácsok. Az áfonyalikőr és a kürtőskalács jó alapot adott a késő estébe nyúló beszélgetéshez.

Az utolsó napunk a vásárlással és a készülődéssel telt el. A nap nagyobbik részét Székelyudvarhelyen töltöttük, így búcsúzva el Erdélytől és a Góbéktól. Nagyon tartalmas egy héten voltunk túl, ami mindenki számára életre szóló élményeket adott kicsiknek, és nagyoknak egyaránt.

Erdélyben otthon éreztük magunkat, itt csodaszép, felemelő, szívmelengető a táj az emberek, a természet közelsége, a vele harmóniában élő helyiek, a tenni-, élni akarás, az összetartás érzése, de egyben lélekromboló-marcangoló érzés a történelem kegyetlen valósága. Az, hogy ezen a tájon a magyar nyelv az utca, a miden napok nyelve és mégsem a piros-fehér-zöld a hivatalos trikolor, de e tájon a szívekben mégis örök.

Ezt itt jártunkkor megtapasztaltuk, megtanultuk.

Örökre…

…Erdély örökre a részünk lesz. Egy darab belőlünk, egy darab a földünkből.

 

Köszönöm ezt a csodálatos hetet mindenkinek, aki valamilyen módon részese volt ennek az utazásnak:

Köszönöm Dr. Marosi Istvánnak és feleségének az út megszervezésében nyújtott segítségét,

Köszönöm Nagy Árpádnak a minden részletre kiterjedő vendéglátást,

És nem utolsósorban köszönöm Németh Péternek és családjának, Farkas Bélának és családjának, hogy az együtt eltöltött egy hetet és a megtett több mint 2000 km-es utat problémamentesen, nézeteltérések és baleset nélkül tudtuk magunk mögött.

 

 

Szivós Péter