Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vannak bizonyos normák, melyekről nem lehet nem tudomást venni - interjú Mészárosné Nagy Angéla, pszihopedagógussal

Az Esztergomban élő Mészárosné Nagy Angélával, gyógypedagógus-pszihopedagógussal, a budapesti szőlő utcai javítóintézet munkatársával beszélgetünk a közerkölcs kérdéseiről.

 

wp_20141031_007.jpgMegdöbbentő, hogy mily sok a trágár beszéd az emberek között. Sokszor még csak indulat sincs abban, aki trágárkodik, egyszerűen csak teletűzdeli a beszédét nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Mi állhat ennek a hátterében?

- A felnőttek körében is sok a trágár beszéd, de engem az döbbent meg, amikor a fiatalokat hallom autóbuszon, társaságban beszélni. Csak úgy ömlik a szájukból a trágárság, és csöppet sem zavartatják magukat a környezetük rosszallása miatt sem. És itt nem a neveletlenebbekre kell gondolni, hanem az átlagos fiatalokra, a „normál” középiskolásokról van szó.

Azt gondolom, hogy mindemögött az emberi kapcsolatok lazulása áll. A kölcsönös tisztelet hiánya. A mostani tizenévesek nem kapták meg sem otthon, sem az iskolában azt a nevelést, amire szükség lenne. De sajnos többé-kevésbé ugyanez igaz a mostani szülőkre is, már az ő neveltetésük is hiányos volt.

A fiatalok nem fogadják el egymást, s ide kötődik az egymás iránti agresszió, a csúnya beszéd, ami a verbális agresszió egyik formája. A verbális agresszióban, akárcsak a fizikai bántalmazásban, megmutatom, hogy én vagyok az erősebb, a jobb, és le tudom győzni a másikat. De talán mintha divat s lenne a trágárkodás. Olyan generáció nőtt fel, mely szinte semmit sem tud a közösségi élet normáiról. Ebben ludas a 90-es évek reformpedagógiája is, melyben az egyént tették a központi helyre, és a közösségi nevelés teljesen háttérbe szorult. A fő pedagógiai törekvésekkel szemben nem volt, aki kellő súllyal föl tudott volna lépni.

 

Azok, akik nem adnak a tiszta beszédre, azt is mondhatnák, hogy ők egy sajátos szótár birtokában élik meg a közösségi létet…

- De az, amiben ők élnek, nem közösség, hiszen nem érdekli őket semmi. Megkérdezik a másikat: „hogy vagy, mi újság?”, de egyáltalán nem érdekli őket. Ez az utóbbi 20 év hozadéka.

 

Az emberek nagy többsége valószínűleg úgy gondolja, hogy a mosdatlan beszéd végső soron ártalmatlan dolog, - a jólétünk szempontjából nem oszt, nem szoroz. Vagyis, pl. a lopással ellentétben, az obszcén vagy slendrián szavaknak nincs semmi következménye a fizikai valóságra…

- Az erkölcs úgy alakult ki, hogy bizonyos normák beépültek a társadalom életébe. Az obszcén beszéd is úgy épül be az életünkbe, hogy az emberek elfogadják azt, nem mint pozitív erkölcsi értéket, hanem mint a valóság részét. Elfogadják, annak ellenére, hogy tudják, nem jó az, amit elfogadnak. Visszamutat ez az emberi kapcsolatok minőségére.

 

És nem veszik észre, hogy a fizikai valóságunk is veszélyeztetve van a szellemi élet degradálódásával…

- Mit is várhatunk azoktól a gyerekektől, fiataloktól, akik nem érzékelik a kölcsönös tiszteletadás, és ezzel együtt a tiszta beszéd fontosságát? Nagyon könnyen elcsúszhatnak a kriminalitás irányába. Ha a társadalom szó nélkül elmegy afölött, hogy az emberek trágárul beszélnek, akkor 50 év múlva azt is elnézi majd, ha képen töröljük a másikat, mert nekünk éppen arra van kedvünk.

 

Társalgásainkban divat lett a tegeződés. Soha nem látott, idegen embereket egyből letegezünk. Jó ez így, vagy mégsem jó ez így?

- Ez a jelenség is az emberi kapcsolatokban gyökerezik. A két világháború között és közvetlenül azután még a házastársi viszonyban is magázódtak. Az 50-es években kezdett általánossá válni az emberi kapcsolatokban a tegeződő forma. Talán terhükre volt már az embereknek a magázódás. Tény, hogy a tegeződés elterjedésének van pozitív hozadéka is, hiszen a tegeződésnek köszönhetően közvetlenebbek vagyunk, de egy nagy buktatót is látok ebben. A fiatalabbak már nem adják meg az idősebbeknek kijáró tiszteletet. Ma egy diák meg meri tenni azt, hogy csak úgy saját magától letegezi a tanárt. A tanár nem is tud ez ellen mit tenni. Vagy elengedi a füle mellett a sértést, vagy egy „ejnye-bejnyével” lép túl rajta. Nincsenek fegyelmező eszközök az iskolákban, mert a tanulói jogok dominálnak.

 

Kétségkívül legtöbbünkben ott van a jóra való törekvés, ennek ellenére igen gyakran megalkuszunk a rosszal. Kisebb-nagyobb csalások, jóerkölcsbe ütköző cselekmények „tarkítják” az életünket. Persze tudjuk, gyengék vagyunk, és sokszor a körülmények hatására cselekszünk, mégis megkérdem, hogyan látja ezt a problémát a szakember, annál is inkább, mivel korunk társadalma minden tekintetben maximalistának láttatja magát.

- Éppen tegnap nézegettem az anyagaimat, és egy statisztikai felmérés anyagaira bukkantam, mely megállapítja, hogy a lakosság 30-40 %-a követ el valamilyen „bűncselekményt”. Ebben benne vannak azok az esetek is, amelyek soha nem derülnek ki. Igen gyakori, hogy az emberek elvesznek valamit, ami nem az övéké, hamisan tanuskodnak, közlekedési szabálytalanságokat követnek el, mert önmagukkal szemben elnézőek.

 

Ugyanakkor, ha más követi el ugyanazt, amit ők követtek el, akkor rettenetesen föl vannak háborodva…

- Igen. Amit önmagunktól elfogadunk, a legtöbbször másoktól már nem.

 

Nem bűnbakkeresés van emögött? Rásütjük a másikra a bűnösség bélyegét, nyugtatgatva ezzel a saját háborgó lelkiismeretünket…

- Fáradtak, mentálisan lestrapáltak, bizonytalanok vagyunk. Innen következik az, hogy az egyéni bűnt kivetítjük. Jól leszúrjuk a másikat, és megkönnyebbülünk a más baján. A gyülemlő feszültséget valahogy le kell vezetni. Ha ennek nem találjuk meg a pozitív formáját, akkor a negatívat fogjuk megtalálni.

Egyébként, nem úgy látom, hogy az emberek maximalizmusra törekednének. Inkább a túlélésre. A saját környezetemben azt tapasztalom, hogy nem a minőségi munkára tesszük a hangsúlyt, hanem a „legyünk túl rajta” gondolat vezérel bennünket. Ne bántsanak, legyen meg a munkahelyem – ez a fontos. Csináljuk, csináljuk, de mégsem.

 

Jövőre bevezetik az etikaoktatást az iskolákban. Ön szerint mit várhatunk ettől a kezdeményezéstől?

- Az erkölcsi normákat nem feltétlenül csak tantárgyi keretekben lehet közvetíteni. Ha olyan a tanár, akkor veszi a fáradságot, és a tananyaghoz kötődően szót ejt a normákról is. Én a gyerekekkel való foglalkozásaim során mindig odafigyelek, hogy egy-egy olvasmánynak mi az erkölcsi mondanivalója.

Az etika, mint tantárgy nem egy könnyű tantárgy. Kicsit tartózkodó vagyok ezzel kapcsolatban.

 

Igen ám, de azt, - gondolom -, Ön is elismeri, hogy mindennek van egy elméleti alapja, amire épül, és amit ismerni kell, ahhoz, hogy megfelelő módon tudjunk cselekedni, vagy mondjuk így: legyen mit átültetni a gyakorlatba. A probléma igazából ezzel kapcsolatos. Az erkölcsi relativizmusba süllyedt társadalomnak el kell döntenie, mit tekintsen értéknek, és mit nem, mert a mostani gyakorlat már tarthatatlan. Az igaz, hogy különböző nézetek vannak arra vonatkozóan, hogy milyen értékrend lenne kívánatos a társadalom számára, de véleményem szerint a nézetek ütköztetése nem árt, hiszen ez által is tisztázódik a kép, megtudjuk, ki mit vall és mit szeretne. Aztán majd alakulnak a dolgok. Az emberekben van annyi erkölcsi érzék, hogy képesek lesznek megtalálni a legjobb formulát.

- Természetesen nem vitatom, hogy az etikaoktatás segítheti a fiatalok eligazodását. De ehhez hosszú idő kell. El kell érni, hogy a fiatalokban kialakuljon egy világos kép arról, hogy mi a bűn. Hogy az a fiatal megértse, hogy amikor megzsarolja az osztálytársát, és erőfölényével visszaélve elveszi az uzsonnáját, vagy pénzt kér, úgy, hogy azt esze ágfában sincs visszaadni, akkor bűnt követ el. Ma természetes, hogy ha valaki fizikailag erősebb, akkor bármit megtehet a másikkal. Ez azért van, mert egy materialista világban élünk.

Vannak bizonyos normák, melyekről nem lehet nem tudomást venni. A gyilkosság igenis bűn, a lopás úgyszintén, a hazugság is. Tulajdonképpen a Tízparancsolat mindazt tartalmazza, amit az embernek tudnia kell ahhoz, hogy az együttélés a társadalomban mindenki javára megvalósulhasson.