Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Látogatóban Faragó Ferencnél - beszélgetés természetről, alázatról, szeretetről

A pontosság a királyok erénye. Sikerült betartanunk, noha a királyok kora már farago-ferenc.jpgrégen lejárt. Bekopogtattunk. A biztatásra – a lakásba lépve – abszolút konszolidált, harmonikus, színekben és formákban egymásba illő rend fogadott. „Rend a lelke mindennek” – mondta Ferenc, s ez valószínűleg a kedves Feleségével közös elgondolásukra, ízlésükre utal. Kértük Ferencet, mutassa be családját.

  • A feleségem, Hundzsa Marianna, 37 éves, mint vezetékneve mutatja, török származású. Nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek, Őt nagyon szeretem. A lányunk, Faragó Eszter, 17 éves, Budapesten tanul középiskolában. Az 5. Faragó Ferenc pedig 10 éves, a helyi általános iskolába jár. A kedves szüleimről is szólnom kell. Édesanyám, Faragó Ferencné, Gizi néni, itt Tokodon volt óvónő, most még hitoktat nyugdíjas éveiben, és nagyon is igyekszik az emberi szeretetet, tisztánlátást átadni a legfiatalabb nemzedékeknek. Édesapám a 3. a Faragó Ferencek sorában. Tőle nagyon sok gyakorlati tennivalót tanultam, lestem el. Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek.

 

Kedves Ferenc! Annyit már tudunk rólad, hogy nagy természetkedvelő vagy. Foglalkozol kosárfonással, fafaragással. Mondanál valamit a természet iránti vonzalmadról?

  • Mindig is a természetben, - az erdők, a mezők, a nádasok, folyók, tavak – közelében éreztem jól magam. Korábban különösen sokat barangoltam a vadonban, a saját magam elkészítette kis sátrában aludtam, s ilyenkor szinte eggyéolvadtam a természettel. Én tulajdonképpen úgy érzem magam, mint egy fa az erdőben. Ma is, amikor kilépek a prérire, s átballag rajtam a természet nyugalma, újre és újre rádöbbenek, hogy mi vesz körül bennünket, hogy micsoda csodálatos világban élünk. Ám nem csak a földi természetet, de az univerzumot is tanulmányozom, mert a természetben minden mindennel összefügg. Részei vagyunk a világmindenségnek.

 

Nagyon kifejezően és meghatóan beszélsz a természethez fűződő kapcsolatodról. De vajon ez a természet iránti különleges vonzalom nem tesz magányossá, nem szakít ki túlságosan az emberek világából?

  • Egyáltalán nem. Az, hogy a természettel barátkozom, nem távolít el az emberektől, sőt még jobban megértem az emberi élet mozgatórugóit, növeli bennem az együvétartozás tudatát, hiszen az ember is része a természetnek.

 

Szokták mondani: a természet nevel. Ezt többé-kevésbé mindannyian érezzük, mégsem engedjük igazán, hogy neveljen bennünket.

  • Egy régi barátom mondta: „Ha az erdőre kimész, figyelj oda, mert minden fán lóg valami.” Ez alatt azt értette, hogy minden fa valamiről beszél, valami sajátosat mond nekünk. Észre kell vennünk, mennyi mindent ad nekünk a természet. Nincs két egyforma faág, ahogy nincs két egyforma ember sem. S ez igaz nem csak fizikai, de erkölcsi értelemben is. Minden fa fölfed valamit a természetben rejlő erkölcsi kincsből. Az egyik ág magában hordozza a szeretetet, a másik a szívósságot, a harmadik a tiszteletet, a negyedik az egészséget stb. Érdemes ezeket megfigyelni. De még ha ezekre a részletekre nem is figyelünk különösebben oda, a természet ereje és szépsége akkor is lenyűgöz, magával ragad. Ha valaki például lemegy a dunapartra egy sétára, vagy tesz egy kirándulást a Getén, utána 500 fokkal jobban érzi magát. Miért van ez? Azért, mert átitatódik a természet kincseivel, többek között az erkölcsi jóval, ami bele van ágyazva a természetbe.

 

Vágyódunk a természet után, de sajnos nem tiszteljük. Különös ez a kettősség bennünk, egy sajátos meghasonlást okoz…

  • Fontos lenne, hogy a természetet az emberiség részéről őszinte, igaz tisztelet övezze. Ha ez hiányzik, nem fogjuk megérteni a természetet és nem fogunk tudni jól viszonyulni hozzá. De ugyanígy van ez két ember kapcsolatában is. Megfelelő, tiszteletteljes empátia híján nem alakulhat ki gyümölcsöző kapcsolat. A természet iránti tisztelet szerintem ott kezdődik, hogy ha például látok valahol kint a természetben egy faragott botot, teszem azt egy elhagyott tűzhely mellett, nem nyúlok hozzá, mert az nem tartozik hozzám, az valaki másnak a lenyomatát őrzi, egy másik személynek a természettel való kapcsolatát. Megnézem, elgondolkodom rajta, és tisztelettel fejet hajtok.

 

Kissé rurcsa ez a megközelítés…

  • A természet iránti tisztelet mindig az ember iránti tiszteletet is jelenti. A kettő elválaszthatatlan.

 

Hogyan lehetne az embereket odafordítani a természet értékei felé, de úgy, hogy ez az odafordulás ne csak puszta anyagi haszonlesésből történjen, és ugyanakkor ne csak valamiféle szimpla, minden felelősségtudatot nélkülöző érzelgősség legyen?

  • Tudatosítani kellene, hogy minden egyes ember élete a természettől függ, akár tetszik, akár nem. Mindannyiunkban ott lappang a természet utáni vágy, mert hiszen a természetből vagyunk. Sajnos, az anyatermészettől való elfordulás világjelenség. Az emberek utat adtak magukban a rossznak. Ilyen a kapzsiság, a szeretethiány, a pénzimádat. Különböző okoknál fogva nem akarják vagy nem merik kimutatni a szeretetet és tiszteletet egymás iránt. A középosztályt és az attól lefelé való társadalmi rétegeket a fölsőbb társadalmi csoportok oly mértékben elnyomják, különösen szellemi síkon, hogy az emberiség elfelejti a hovatartozását, és csak a pénzt látja, azt hajszolja. És sokan még büszkék is arra, hogy 24 óráznak, mintha a butaság dicsőség lenne. Mindeközben a gazdagok élvezik a természetet, mert  ők is érzik, hogy jó dolog pl. úszni, ám a víz nekik csak élvezeti cikk, semmi egyéb, igazából nem becsülik. A gyárak, üzemek nem azért vannak körbevéve fákkal, pázsittal, mert a gyártulajdonosok védik a természetet, hanem azért, hogy a saját szennyüket eltakarják. Nincs itt szó valódi természetvédelemről. Színjáték az egész. A legszomorúbb pedig az, hogy a hivatásos természetvédők, akiknek feladatuk lenne a természetvédelem ügyének hiteles képviselete, ők maguk is csak ennek a nagy színjátéknak a szereplői. A TV-ben beszámoltak egy esetről, amikor a természetvédők hóvirágszedésért büntettek meg egy természetjáró társaságot. A „renitens” természetjárók tizenkét csokor hóvirágot merészeltek leszedni egy erdei séta alkalmával. Ezzel kapcsolatban a következő a véleményem. Először is: micsoda ostoba, alakoskodó világ az, amelyikben a hóvirág leszedését büntetik? ! Nem az ilyesmit kellene büntetni. Örüljünk annak, hogy vannak még természetkedvelő emberek, akik örülni tudnak a természet apró ajándékainak, és szeretteiket néhány sajátkezűleg gyűjtött hóvirágcsokorral szeretnék megörvendeztetni. Másodsorban pedig: milyen természetvédő az, aki autóval, sőt újabban krosszmotorokkal járja az erdőket? A TV-ben bemutatott eset is igencsak groteszk képet mutatott: a szerencsétlen gyalogtúrázókat az erdő kellős közepén autóval furikázó természetvédők büntették meg természetrongálásért. Néhány csokor hóvirág leszedéséért. Nem tudom, ez a visszásság föltűnt-e valakinek a tévénézők közül.

 

Értelmetlen természetvédelmi törvényeket hozunk, s ezek magát a természetvédelem ügyét járatják le. Úgy teszünk, mintha valóban minden tőlünk telhetőt megtennénk, de igazából csak álproblémák föltupírozása az, amit természetvédelem címén művelünk. Mintha valakinek/valakiknek a hatalmasok közül pontosan ez lenne a célja.

  • Valóban. Amikor évekkel ezelőtt a Pilisi Parkerdő munkatársaként, majd a Tokodi Önkormányzatnál mint fakitermelési és szemétlerakási ellenőr dolgoztam, magam is láttam, milyen sunda-bundán mennek itt a dolgok. Egyesek elvárták tőlem, hogy jelentéktelen csip-csup dolgokért büntessek meg szegény, nincstelen embereket, miközben azokat, akik ész nélkül vágták ki az erdőket, nem lehetett megrendszabályozni. Sajnos a fakitermelést világviszonylatban sem kezelik megfelelő módon. Pedig az ésszerű erdőgazdálkodás valamennyiünk érdeke. Ha kiirtjuk az erdőinket, az oxigénkészletünk oly mértékben megcsappan, hogy valóban kérdésessé válhat a fönnmaradásunk. A tengerek ugyan a legnagyobb oxigénkibocsátók, de azokat is elszennyeztük. Ezekre a dolgokra kellene a természetvédelmet kihegyezni, és nem a természetjárókra vadászni, akik az erdőt járva néhány szál hóvirágot szedtek le.

 

A természetben végzett pusztítás mértéke már nem csak a természetbúvárokat borzasztja el, de minden egy kicsit is normálisan gondolkodó ember elszörnyedve látja, mi lett például a Földközi tenger élővilágával vagy akár a mi Dunánkkal, melyből néhány évtizeddel ezelőtt még nyugodtan lehetett inni.

  • A közelmúltban Angliában megdöbbentő hír látott napvilágot: a Temze folyóban olyan hím halakat találtak, amelyek ikráznak, azaz nőstényként viselkednek. Rájöttek, hogy minden valószínűség szerint a folyóba engedett szennyvíz az oka a jelenségnek, mégpedig a női fogamzásgátló szerek, amelyek ilyen-olyan formában bejutnak a szennyvizekbe, onnan pedig a folyókba. És mint tudjuk, nem kis mennyiségű ilyen szerről van szó. Namármost, ha ez ilyen következményekkel járt a halak életében, akkor nem vagyunk messze attól, hogy az embereknél is hasonló rendellenességek lépjenek föl, és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk.

 

Vannak, akik ezen csak jókat mosolyognának.

  • A felelőtlenek. De nem hagyhatjuk, hogy a felelőtlenek fejtetőre állítsanak mindent, és aztán jókat röhögjenek a markukba. Ennek véget kell vetni. De kanyarodjunk vissza az eredeti kérdéshez. Mit is lehetne tenni, hogy az emberek visszataláljanak a természethez? Javasolhatnánk nekik, hogy nézzék meg, mit isznak otthon, majd nézzék meg az üzemek, gyárak szennyét, és gondoljanak arra, hogy az otthon elfogyasztott vízzel ez utóbbit is megisszák.  Ezek után talán többet adnának a környezetük tisztaságára, nem csak a közvetlen környezetük, de a tágabb életterük tisztaságára is. Pl. nem lehetne pénzért megvenni az embereket, hogy a Holcimra szavazzanak. A gyerekeknek többet kellene beszélni a természetről, és ugyanilyen fontos lenne minél gyakrabban kivinni őket a természetbe, megismertetni, megszerettetni velük a természet csodálatos világát. Sokkal több időt kellene biztosítani a családoknak, hogy kijussanak a természetbe. Ez most nem biztosított, mert a pénzvilág urai olyan élettempót diktálnak, ami elveszi az időt az emberektől. A természet hivatásos őrei, az erdészek, vadászok, fakitermelők  több gondot kellene fordítsanak a fölvilágosító munkára. S végül a hírközlő eszközöknek szintén nagy szerepük lehet abban, hogy az emberek újra őszintén a természet felé forduljanak. A lényegről kellene beszélni, és nem eltakarni azt mellékes, lényegtelen látszatdolgokkal.

 

Sokan úgy gondolják, a fejlődés természetes velejárója a környezetszennyezés, ez ellen nincs mit tenni.  Mitöbb, vannak, akik a „vesszen a férgese!” jelszóval egyenesen a darwini evolúcióelméletet próbálják alkalmazni a természetrongálás kapcsán is. Eszerint, aki nem képes vagy nem hajlandó együtt élni az egyre növekvő környezetszennyezéssel, - az élet darwini törvényszerűsége alapján, - pusztulásra van ítélve. Ebben a gondolkodásban már határozottan tetten érhető az embertelenség, korunk embertelensége. A fura csak az, hogy pontosan ezek a modern darwinisták a legzajosabb panaszkodók, a legkétségbeesettebb ide-oda futkározók, ha történetesen, őket „kapja el a gépszíj”.

  • Egyvalamit le kell szögezni. Egy normális fejlődésnek a legszigorúbban követnie kell azt az útvonalat, amely által mi létrejöttünk, és ezt az utat állandóan ápolni, védeni kell, mert ettől függ a jövőnk, unokáink jövője. És miközben az emberiség jövőjén fáradozunk, nem feledkezhetünk meg azokról a csodálatos lényekről sem, állatokról, növényekről, amelyek a mi számunkra rengeteg örömet, gyönyört szereznek, élénkítik fantáziánkat, megnyugtatnak bennünket, bölcsekké tesznek, odaadásra és szeretetre nevelnek.

 

Optimista vagy inkább pesszimista vagy az emberiség jövőjét illetően?

  • Új kezdés előtt állunk. A tönkrevágott természet regenerálódásához szükséges feltételeket  kell megteremtenünk. A természet viszonylag gyors regenerálódásra képes, ha az ehhez szükséges alapfeltételek biztosítottak. Jelenleg az emberiség kb. 20%-a veszi komolyan a természetvédelmet, de a további 80%-nak is nagy része hajlik a jóra, ha megfelelő impulzusokat kap. Tegyük a dolgunkat, és akarjuk a legjobbakat.

 

Schönek Tamásné és Milinszki Márton