Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Családról, házasságról - interjú Kénerné Gröschl Zsuzsával

img_6031-1-.jpgKénerné Gröschl Zsuzsa  egyik szervezője azoknak a családos összejöveteleknek, melyeket havi rendszerességgel a nyergesújfalui közösségi házban rendeznek. Ennek apropóján kértük fel Zsuzsát egy beszélgetésre.

 

Nem igazán divat ma házasságban élni, de még a megkötött polgári házasságok nagy része is fölbomlik. Sőt, ma már mind többet hallani olyan követelésekről, amelyek – durván ellentmondva a természettörvénynek – az egyneműek „házasságát” kívánják törvénybe iktatni. Hogyan ítéled meg a családok jelenlegi társadalmi helyzetét?

   - Nagy a zűrzavar e téren a társadalomban. Azok a fiatalok, akik nem kaptak megfelelő erkölcsi nevelést, szilárd értékeket és követni való példát, igen nehéz helyzetben vannak. Nekünk segíteni kell őket, egyrészt személyes példaadással és sok őszinte, értelmes beszélgetéssel.

Ha szilárd értékrendje van az embernek és hite, akkor ezek a világban tapasztalható őrültségek nem ingatják meg. Minél több jó példa, normális, egészséges család ellensúlyozhatná ezt a helyzetet. Úgy érzem, e téren a keresztény családoknak rendkívül nagy a felelőssége. Jobban fel kellene mutatni a mi családjaink örömét. Bátrabban szólni a boldog házasságok titkairól, – mert vannak ilyenek, - a több gyermek vállalásának örömeiről, mert bár tudjuk a nehézségeket, az öröm sokkal több.

 

Nagy az idegesség a társadalomban. Túl sok az elvégzendő feladat, az elvárás, ezek mind leterhelnek, elvonják erőinket. Ahhoz, hogy a családjaink is „levegőhöz jussanak”, kétségkívül meg kellene szabadulni egy csomó mindentől, amit fölöslegesen a nyakunkba vettünk, ami kiszipolyozza az energiáinkat. A kérdés csak az, hogy hol kezdjük el?

   - Erre a kérdésre is szerintem a helyes értékrend ad választ. Szüntelenül mérlegre kell tenni a dolgokat, rangsorolni a fontos és kevésbé fontos, valamint a lényegtelen között.  Családon belül, főként házastársak között elegendő időt szánni a beszélgetésre, és hitünkből következően rendszeres önvizsgálatot tartani és megtenni a szükséges, talán olykor fájó módosításokat.

 

Nekem úgy tűnik, az egyik fő probléma a családok életében az, hogy a házastársak nem veszik komolyan a családdal való foglalkozást, törődést. Azt hiszik, elég ha az anyagiak elő vannak teremtve, a többi majd magától megoldódik. Idővel aztán kiderül, hogy a házasságban, a családban számos olyan helyzet adódik, amely komoly szellemi-lelki erőpróbát jelent. A válás sokszor nem is a házastárstól való menekvés, hanem magától a kialakult helyzettől, amellyel, úgy érezzük, már nem tudunk megbirkózni. Egyetértesz-e azzal a megállapítással, hogy minden házasság kulcskérdése az, hogy a felekben megvan-e az együttmaradás erős akarása?

   - Valószínűleg sok házasság életben marad az „együttmaradás akarása” következtében is, de talán biztosabb alap az, hogy hogyan tekintünk a házasságra, minek tartjuk a mi házasságunkat. Hitem szerint az Isten tervében öröktől meglévő, felbonthatatlan szövetség két ember – egy férfi és egy nő – között. A meghatározás minden szava fontos. „Isten tervében”. Ő teremtett minket egymásnak, és Ő alakította úgy életünket, hogy találkozzunk és megszeressük egymást, s a házasságkötéssel megpecsételjük e szeretetet, családot alkossunk, gyermekeknek adjunk életet, és neveljük őket szeretetben.

„Felbonthatatlan szövetség” – ez is nagyon lényeges. A Szentírást idézve: „amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza”. Ha ezt hisszük és valljuk, akkor tenni is fogunk érte, és problémák esetén sem merül fel a válás lehetősége. A válás nem lehet alternatíva, ott csak vesztes férj, vesztes feleség és legfőképp vesztes gyerekek vannak. A közös élet megoldásait, lehetőségeit kell keresni. Tanulni másoktól, segítséget kérni szakemberektől, testvértől, és nem utolsó sorban Istentől. Hinni a megoldásban és tenni is érte.

 

Mit lehet tenni, amikor az ember úgy érzi, hogy folyamatosan méltatlanul bánnak vele a családjában?

   - Saját tapasztalat alapján nem tudok erre a kérdésre válaszolni, mert hála Istennek gyerekkorom családjában és mostani családomban is olyan szeretetben éltem, élek, amely kizárja az említett állapotot. Véleményem azért van a dologról. Akár alkalomszerű a méltatlan bánásmód valakivel, vagy folyamatos, a helyzet változásért kiállt. Meg kell beszélni, helyre kell tenni őszinte szóval a méltánytalanságot, hiszen az a szeretettel nem fér össze. Egy családon belüli mindenfajta – házastársi, szülő-gyerek, nagyszülő-unoka – kapcsolatban nagyon fontosnak tartom az őszinteséget és az igaz szeretetet, amely érzelmi oldalától függetlenül, a másik iránti jóakaratban nyilvánul meg. Ha a megbántott fél nem mer szólni, a többi családtagnak ez kötelessége. Itt is igaz a „vétkesek közt cinkos aki néma” költői megállapítás.

 

A női „emancipáció” másfél évszázados folyamata nem tett-e túl sok kárt a családok életében?

   - A rosszul értelmezett női egyenjogúság igen sok kárt tett sok család és sok nő életében. Az egyenjogúság és az egyformaság összekeveréséről van szó. Bár a Teremtő különbözőnek alkotta a férfit és a nőt, de értékükben egyenlőek, más-más lelki alkattal, más-más feladattal az életben.

Sok nőt az elmúlt évtizedekben a kényszer vitt a gyárakba és egyéb munkahelyekre. A nyolc órás munka mellett a családban anyaként és feleségként is szerették volna megállni a helyüket. Ez szerintem túl sok feladat, s kevés példát láttam arra, hogy mindhárom területen maradéktalanul sikerült.

Az én véleményem sem: „az asszony maradjon a főzőkanálnál”, de vannak a nők, az anyák életében olyan szakaszok, amikor lehetővé kellene tenni számukra a választást. Amíg kicsik a gyerekek, addig, ha szeretnének, otthon maradhassanak velük, esetleg részmunkaidős foglalkoztatásban vegyenek részt. Később, amikor már nagyobbak a gyerekek, s nem igényelnek annyi törődést, dolgozhatnának a választott hivatásukban. Minden életszakaszban fel kellene fedezni a női mivolt szépségét. Talán a lányok nevelésén is múlik ez. Megtanítani őket arra, hogy örüljenek annak, hogy ők a „szebbik nem” képviselői, hogy ők majd anyák lehetnek, életet adhatnak, hogy készüljenek lélekben is a jó feleség és az édesanya szerepére. Úgy nevelni őket, hogy erre büszkék legyenek, érezzék meg és tanulják meg, milyen fontos egy családban az anya, a feleség, hogy tudjanak majd a család „szíve” lenni, és ne áhítozzanak – tévesen - a „család feje” szerepre. Persze itt is a példa ereje a legdöntőbb. Azt szoktam mondani, egy jó anya fantasztikus ajándék az ember életében, ellenkezője iszonyatos veszteség és hátrány.

 

Jómagam, amikor úgy érzem, fogytán az erőm és összecsapnak fölöttem a hullámok, előveszem a rózsafűzéremet és imádkozom, és megpróbálok másokkal valami jót tenni. Ez mindig segít, nagyon rövid idő alatt, sokszor csodával határos módon...

   - Az imádság erejében én is hiszek, saját tapasztalatom alapján és mások példája nyomán is. Előttem van nagymamám és egy nálam jóval idősebb tanítónéni alakja. Mindketten imádságos életet éltek, utolsó éveikben szinte egész életük imádsággá vált. Sokat beszélgettem velük, még mint fiatal lány, és sok mindent tanultam tőlük – ráhagyatkozást Isten akaratára, azt hogy hogyan keressük és ismerjük fel azt, hogy szabad, sőt kell is Tőle kérni, s hogy ha Ő jónak látja, meg is adja. Azóta már megtapasztaltam, hogy ez mind igaz, az Úr mindig velünk van, s nem feledkezik meg rólunk sosem. Hiszem, hogy szabad, sőt kell jó célokért az imádságban összefogni közösségben, családban egyaránt.

 

Milinszki M.

 

Az atomizált embernek nincs ideje, mert nincs szeretete. A szeretet és az idő összetartozik. A szerető ember megáll a másik ember és a dolgok előtt, és időt szán rájuk – és az a szeretet.