Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A gyógyulást végső soron Isten adja - beszélgetés Dr. Felföldi Éva belgyógyász-diabetológussal

dscf4217.jpgFelföldi Éva belgyógyász-diabetológus 40 évig dolgozott orvosként az esztergomi kórházban. Ma a dorogi Szent Borbála szakorvosi rendelőben fogadja a betegeket, és emellett karitatív tevékenységet is folytat: a Kamilliánus Betegápoló Rend esztergomi csoportjának a vezetője. Vele beszélgettünk.

 

 

 

Test és lélek összefüggése kedvenc témája az egészség-megóvással, orvoslással kapcsolatos mai eszmefuttatásoknak. Hogyan kommentálja ezt Doktornő?

   - A régiek jól tudták, hogy a test és lélek összetartozik. A modern orvoslás választotta szét a testet és a lelket, így mára az a szerencsétlen gyakorlat alakult ki, hogy a betegségeket gyógyítjuk, ahelyett, hogy a betegeket gyógyítanánk. Az, hogy újra a figyelem homlokterébe került test és lélek viszonya, azoknak a megfigyeléseknek köszönhető, melyek mind azt igazolják, hogy, hogy aki lelkileg harmóniában van, kevesebbszer lesz beteg, könnyebben hidalja át a nehézségeket. Jól látható, hogy a pszichiátriai betegek a testi bajokra is hajlamosabbak. A sok lelki megpróbáltatás, bizonytalanság, betegségekhez vezethet. A civilizációs betegségek hátterében sok esetben lelki ártalmak vannak. Testi egészségünk szempontjából is rendkívül fontos tehát a lelki egyensúlyunk megteremtése: önmagunk és a velünk együtt élők elfogadása, az embertársainkkal való jó viszony kialakítása, az Istennel való megbékélés. Ez utóbbi fontosságát külön is hangsúlyozni szeretném, mert tapasztalatok bizonyítják, hogy aki hisz és bízik Istenben, könnyebben gyógyul, mint aki csak a gyógyszerekbe kapaszkodik vagy a manapság divatos alternatív gyógymódok felé fordul. Az alternatív gyógyászok egyébként előszeretettel mellőzik a gyógyszerek alkalmazását, ami nem mindig helyeselhető, mert a gyógyszereknek is megvan a maguk szerepe a gyógyításban. Ilyen-olyan energiákról beszélnek, de ezekhez fals ígéretek kapcsolódnak, nem beszélve arról, hogy a „gyógyító” energiák eredetét homály fedi.

 

 

Nem vitatkozni akarok azzal, amit most elmondott, csak az jutott eszembe, hogyha valóban lelki okokra vezethetők vissza a betegségeink, akkor ez azt is jelenthetné, hogy ha valaki, teszem azt, lelkileg „top”-on van, azaz lélekben kifogástalan állapotba hozza magát, akkor a betegségeket akár el is felejtheti, hiszen az ilyen „szuperembert” nem fenyegeti a megbetegedés veszélye!?

   - Ezt így természetesen nem lehet kijelenteni, hiszen jól tudjuk, hogy egy lelkileg-testileg egészséges ember is megbetegedhet. A lelkiek hajlamossá tesznek bizonyos dolgokra, elősegíthetik vagy akadályozhatják a gyógyulást, közrejátszhatnak egy betegség létrejöttében, de nem csak és kizárólag a lelki állapot tehető felelőssé a betegségek kialakulásáért.

 

 

Kétségkívül hinni kell a gyógyulásban ahhoz, hogy egy betegségből valaki fölépüljön. Hit nélkül tulajdonképpen semmi sem működik. Ha jól belegondolunk, még az ágyból sem tudnánk reggel fölkelni, ha nem hinnénk el, hogy ezt meg tudjuk tenni. Kimondható-e, hogy minden gyógyulás alapfeltétele a gyógyulásban való hit, s az orvosi kezelés tulajdonképpen erre a hitre épít rá?

   - Attól függ, hogy miben hiszünk. Hihetünk az orvosban, önmagunkban, a beszedett gyógyszerekben, de ezek mind ingatag hitek. Kel hogy az ember elismerje: Valaki van fölöttem, aki segít. Az a beteg, aki nem képes elfogadni Istent, nem tud ráhagyatkozni, mert hiányzik belőle a bizalom, és nem tud imádkozni, hanem még a betegágyán is azt keresi, hogy ki a felelős az ő betegségéért, esetleg szitkozódik, Istent okolva minden bajáért, - nagyon nehéz helyzetben van. Az ilyen ember nem fog tudni elindulni a gyógyulás útján. Akinek van helyes istenképe, világosan látja, hogy a betegségeinket, szenvedéseinket nem Isten okozza. Isten nem akar nekünk rosszat, mindig a javunkat akarja. Sok minden vezethet betegséghez: egészségtelen környezet, helytelen életmód, rossz döntéseink a jó és a rossz között, baleset, valamilyen kórokozó, de az is előfordul, hogy nem tisztázható oka van egy betegségnek, s ez arra utal, hogy minden betegség részben misztérium, amit alázattal el kell tudnunk fogadni, miközben magunknak is törekednünk kell mindent elkövetni a gyógyulásunk érdekében. Tudjunk hinni a szerető Istenben, aki mindig a javunkat akarja. Nagy szükségünk van a hitre, hogy megtapasztaljuk: a fölöttünk, mellettünk, bennünk lakó háromságos egy Isten segítségére mindig számíthatunk. Milyen jó, hogy van Valaki, akire elesettségünkben is nyugodtan ráhagyatkozhatunk. A gyógyulást végső soron Isten adja, az ápolók Jézus Krisztus irgalmas szeretetének csak eszközei. Hinni a gyógyulásban annyit jelent, mint hinni Isten szeretetében.

 

 

És ha mégsem jön a gyógyulás?

   - Aki Istentől kéri a segítséget, azt Isten különleges szeretetével halmozza el, és ezt a beteg érezni fogja akkor is, ha a Jóisten nem a testi gyógyulást adja. Előbb-utóbb mindannyiunknak el kell menni, Isten nem ebben a világban akar örök életet adni nekünk. Keresztény reménységünk a vigaszunk és a lelki békénk forrása földi életünk végóráiban. A hívő beteg tudja, hogy élete a halállal nem szűnik meg, és beteljesülése Istennél van.

 

 

Tapasztalatai szerint, mennyire nyitottak az emberek Istenre?

   - Kórházi szolgálatom során látom, hogy a középkorosztály nagy többsége sajnos teljesen hit nélkül él. De azt is látom, hogy a szenvedés, a betegség felszántja, megpuhítja a lelket. Nehéz helyzetében a legtöbb ember keresi az Istent, és ebben nekünk hívőknek segítenünk kell. Van aki évek múltán is, ha találkozunk, megemlíti, megköszöni, hogy a kórházi ágya mellett együtt imádkoztunk. A fiatalok körében tapasztalok mély érdeklődést a hit iránt, Istenre való nyitottságot. Ez öröm és remény forrása.

 

 

Egy ágyhoz kötött súlyos beteg látványa hátborzongató tud lenni egy egészséges ember számára. Aki viszont elszenvedi a betegséget, megtapasztalja azt a sokszor láthatatlan, de nagyon is valóságos segítséget, amelyet onnan fölülről, az égiektől kap, amint azt Ön is említette. Ez a segítség elviselhetővé teszi, sőt olykor meg is édesíti a szenvedés óráit. Ugyanazt a terhes szituációt tehát másképp látja a külső szemlélő és másképp maga a szenvedő beteg. Úgy gondolom, a mi dolgunk végülis nem az, hogy a magunk szemszögéből ítéljük meg mások élethelyzetét, hanem, hogy tudatosítsuk magunkban, Isten mindenkivel személyes kapcsolatban áll. Ez persze nem jogosít föl bennünket arra, hogy érzéketlenül elmenjünk egymás mellett, viszont megtart az igazságban és megóv a beteges szentimentalizmustól. Mit tehetünk, hogyan viselkedjünk, ha súlyos beteg van a családban?

   - Mai gyakorlat, hogy a súlyos betegeket igyekszünk eltenni szem elől. Régebbi korokban, amikor természetes volt, hogy az emberek betegen is otthon maradtak az övéik körében, senki sem borzadt a gyengék, a betegek vagy az öregek látványától. Az emberek tudtak együtt élni a betegséggel is. Ma amikor egyedül a szépség és az erőnlét számít, és ezért mindenki fiatalnak, szépnek és erősnek akar látszani, borzadunk a betegektől, mert ők arra emlékeztetnek bennünket, hogy egyszer mi is elerőtlenedünk, megöregszünk és betegek leszünk. De bizonyos szociális gondok is hozzájárultak ahhoz, hogy ma igyekszünk elkülönülni a betegektől. Általános jelenség lett a szeparálódásra való törekvés. Az időseket egészséges állapotukban is sokszor kiemelik a családból. Különösen a panellakók magányosodnak el. A gyerekeknek nincs tapasztalatuk arról, hogy otthon is lehet beteget ápolni.

Arra a kérdésre, hogy miként viszonyuljunk a betegekhez, alapelvként azt tudom mondani: adjuk meg nekik az intimitást, és tiszteljük emberi méltóságukat. Egy beteget nem szabad megalázni. Tapintattal kell lenni iránta, vigyázzunk, hogyan szólunk hozzá. Gyengeségükből, fájdalmukból, kiszolgáltatottságukból adódóan a betegeink sokszor követelőzőek, de ilyenkor is türelmesnek kell lenni irántuk. A beteg igényeit kell kielégíteni. Ha pl nem akar mosakodni, nem szabad nagyon erőltetni, inkább próbálkozzunk később a mosdatással, este vagy másnap. Bizony keményen próbára tehet bennünket egy súlyos beteggel való törődés, de keresni kell a megoldást, mert mindig van. A szeretet leleményes. Nagyon fontos, hogy az otthon ápolt beteg körül legyenek olyan személyek is, akik lelkileg segítik őt. Egy-egy rokon, barát, a pap látogatása, a szentségekhez való járulás, az imádkozás, a Szentírásból való felolvasás nagy lelki megerősítést adhat. A beteg iránti részvét a cselekedeteinkben kell hogy megnyilvánuljon. A túlzott sajnálkozás, - nevezhetjük ezt szentimentalizmusnak is, - fékez, megzavar, ápolót és beteget egyaránt.

 

 

Senki sem vonul szívesen kórházba, de érdekes módon, ha valaki huzamosabb ideig szorul kórházi ápolásra, egy idő után belesimul a kórházi életbe, mintegy hozzáidomul a körülményekhez, és ebben több van, mint egyszerű beletörődés. Ez is jelzi, hogy az embernek vannak belső tartalékai, lehetőségei, melyek „messzi tájakra” is elvihetik. Az ember, ha beteg, képes megbarátkozni olyan dolgokkal, amelyektől egészséges állapotában viszolyog. Nem szoktuk megköszönni a betegségeinket, pedig éppenséggel megtehetnénk, hiszen minden betegség egy fajta tisztulást hoz az ember életébe, vagy ahogy a népi mondás tartja: minden rosszban van valami jó is.

   - A betegség a szenvedés egy formája. Elveszítettem az egészségemet, sőt lehet, hogy a munkámat, kapcsolataimat is, - ám a veszteség ellenére, a betegség az épülésemre szolgál, mert a betegségben elgondolkodom a múltamon, a mostani helyzetemen, és főleg a kapcsolataimon. A betegséget, a szenvedést, a rosszat nem kívánjuk, de sok érték is rejlik benne. Érleli a személyiségünket, közelebb visz hozzátartozóinkhoz, barátainkhoz, a Jóistenhez, értékrendünk pozitívan megváltozik.

Az egyetlen érték, amit soha el nem veszítünk, és örökre a miénk marad, a szeretetünk.

 

 Milinszki M.