Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A táti csata

Kevéssé ismert, hogy Tát egy igen jeles történelmi esemény színhelye. 1685 augusztusában itt ütköztek meg a 45 000 harcosból álló keresztény seregek (németek, osztrákok, lengyelek és magyarok) a 60 000 fős török csapatokkal. A küzdelem Esztergom váráért folyt. A csatáról hiteles leírás maradt ránk, ebből idézünk.

tati-csata.pngA két tábort az akkor még igen nagy kiterjedésű táti mocsár választotta el egymástól. Augusztus 15-én este, a mocsár nyugati oldalán táborozó, Lotharingiai Károly herceg vezette szövetséges sereg, visszavonult Nyergesújfalu felé. A török vezérkar, abban a hiszemben, hogy az ellenség tábora mindösszesen 20 000 emberből áll, az éj leple alatt elindította a mocsáron való átkelést. Közben a herceg visszafordította csapatait, és háromezer lépésnyire a mocsártól hadrendbe állította.

Másnap reggel oly sűrű köd borult a tájra, hogy az ellenséges csapatok nem is láthatták egymást. Egy óra múlva azonban fölszállt a köd. A 30 000 lovasból és 12 000 gyalogosból álló török hadsereg, mely az éj folyamán átkelt a mocsáron, csak ekkor vette észre, hogy alig fél ágyúlövésnyi távolság választja el a szövetséges seregtől. A döntő pillanat tehát elérkezett.

A támadást a törökök kezdték. Ágyúikat azonnal megszólaltatták, de tüzéreik rosszul céloztak, a lövedékek mind az ellenség háta mögött csaptak le. A szövetségesek tüzérei oly higgadtan viszonozták a tüzet, hogy minden lövésük talált. Ekkor a török lovasság vad „Allah” ordítások között egész erejével a szövetséges sereg jobb szárnyára vetette magát. E lovassági roham súlya egy pillanatra ugyan megingatta a jobb szárnyat, de Lotharingiai Károly, ki mindig a legfenyegetettebb helyeken foglalt állást, csakhamar rendbe szedte a megzavart csapatokat, s a maga részéről is oly erőteljesen viszonozta a rohamot, hogy a török lovasságot sikerült visszavetnie. Ezen előzmények után Lotharingiai Károly az egész hadsereggel lassan előrenyomult. Kisvártatva az egész török had vad rendetlenségben futásnak indult, s a mocsáron át igyekezett menekülni. A szövetségesek a mocsáron keresztül is utánuk nyomultak, de csak a könnyű magyar lovasság vette űzőbe a futamodókat. A csata kimenetele szempontjából nem kis jelentősége volt, hogy kinek sikerül megszállnia a környező dombokat, mert aki a környéket uralta, oldaltámadást is intézhetett, - a Duna illetve a mocsár felé szorítva az ellenséget. A krónika szerint akkor mérték a döntő csapást a törökökre, amikor a Duna és a Strázsahegy felől sikerült őket oldalt támadni és a mocsárba szorítani. A török fővezér a mocsár innenső oldalán megpróbálta fölújítani a harcot, de mivel seregének csak csekély részét tudta újból hadrendbe állítani, - folytonosan nyugtalanítva a magyar lovasság által, - végülis visszavonult Buda felé. A csata dél tájban ért véget. Csakis a szövetséges csapatok nagy kimerültsége mentette meg a szerteszét futott török hadakat a végromlástól. A török fővezér, Sejtán Ibrahim, a vereség büntetéséül már Nándorfehérvárt megkapta  a szultán által küldött selyemzsinórt, mellyel önmagát kellene megfojtania.

Az augusztus 16-án, Szent István király napján aratott fényes győzelem aránylag kevés áldozatba került, mert a szövetséges seregből alig 100 ember veszett el vagy sebesült meg, míg a törökök csak halottakban 1500 embert, foglyokban további 200-at vesztettek.

Harmadnapra a táti győzelem után Érsekújvárt is sikerült visszafoglalni a szövetséges csapatoknak, s ezzel a párkányi járás területe is teljesen fölszabadult a török járom alól. E kettős diadalt leírhatatlan öröm és lelkesedés érzetével fogadta a keresztény Európa. A nagyobb városokban – pl. Róma, Velence,Nápoly, Köln, Bonn, Brüssel, Düsseldorf, Hamburg – hálaadó istentisztelettel egybekötött ünnepélyeket rendeztek, s az összes harangok zúgása mellett örömmel lőttek ágyúikkal, emlékérmeket vertek.

Esztergom sok vértől ázott földjén a táti csata hozta meg a döntő győzelmet a törökök felett, azután, hogy Bécsnél sikerült visszafordítani a mozlim hadakat. Ezután a törökök, hanyatló hatalmi erejük tudatában, már inkább csak a védelemre szorítkoztak.

Az események további sora: 1686. szept. 2-án fölszabadult Buda, 1688-ban Nándorfehérvár (Belgrád), majd 1697-ben Savoyai Jenő fényes győzelmet aratott Zentánál. Az 1699-es karlócai béke után már csak a Temes vidéke maradt a töröké.

Illő lenne emlékművet állítani Táton a valamikori győzelmes csata tiszteletére.

forrás: Kátai Ferenc: Tát története

 

 

lotharingiai-karoly.jpgKároly Lipót Bécsben született 1643-ban.  V. Károly néven Lotaringia címzetes hercege.

Károly herceg 1664. augusztusában kitüntette magát a szentgotthárdi csatában, ahol az európai keresztény szövetségesek jelentős győzelmet arattak a török seregek fölött. 1675 szeptemberében Lotharingiai Károlyt kinevezték a birodalmi haderő főhadparancsnokának.  

1684. márc 5-én  XI Ince pápa kezdeményezésére megszületett a Szent Liga, a Habsburg Birodalom, a Lengyel Királyság, Velence és a pápa törökellenes szövetsége, melynek élén Lotharingiai Károly áll. Bécs megvédése után az Oszmán Birodalom megingását kihasználva Károly herceg csapatai Magyarország nagy területeit hódították meg. Bevették Eszéket, Valpót, Péterváradot, Károlyvárost, Pozsegát, Várpalotát, Egert. Császári ellenőrzés alá vonták Szlavóniát és az egész Erdélyi Fejedelemséget.

1688 májusában megbetegedett, és 1690. ápr. 18-án a felső-Ausztriai Welsben meghalt.

Voltaire feljegyezte, hogy Károly herceg halálhírének hallatán XIV. Lajos francia király kijelentette: „Aki ellenségeim közül a legnagyobb, legbölcsebb, és a legnagyszerűbb lelkű volt, immár halott.”   

                

             

 

                  Lotharingiai Károly

 

 

 

" Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telistele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak, s a népet elpusztítják, megölik. Császáraink és királyaink mindegyike egy-egy lakatot tett rá. Most azonban szükséges volt: mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne."  /Pálffy Miklós, kiváló magyar hadvezér, Győr várának visszavívója/