Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Ahol és amikor csak bírtak, belénk rúgtak" - a háború utáni deportálások

A második világháborút követő szovjet megszállás időszakában a kibontakozó terror egyik eszköze az internálás volt. A megbízhatatlannak tartott személyeket, családokat tömegesen telepítették ki, fosztották meg minden vagyonuktól. Az internáltak ellenséges érzületek áldozatai voltak, sok esetben vagyonosabb családok.
"Reakciós az, aki antikommunista" jelszóval a kommunista párt és a politikai rendőrség néhány év alatt tízezreket hurcolt el különböző táborokba és börtönökbe. Tátról is sokakat elvittek többéves kényszermunka szolgálatra. Az ország több laktanyáját internálótáborrá alakították, ezekben tartották fogva igen mostoha körülmények között az odahurcoltakat. 
Az alábbiakban Farkas Béláné, szül. Baumann Katalin mondja el személyes élményeit, emlékeit a háború utolsó napjairól és a háborút követő internálásokról.

 

"A háború végén, 1944 Karácsonyán volt Táton az első bombatámadás, pont az éjféli mise idején. Én akkor 12 éves gyerekként a templomban voltam, a hívek között. Mesélték, hogy amikor felrobbantak az első bombák, az egyik ministráns a pap reverendája alá bújt, úgy megijedt. Mindenfelé hullottak bombák, a célpontokban nem válogattak. Sok ház megsemmisült.

Egy alkalommal a családdal Annavölgy felé mentünk a pincékhez. Apám a Bajnai úton hirtelen meglátott egy Tát felé közeledő orosz tankot, előtte orosz katonák futottak. Ekkor Tátot még német katonák uralták. Apám meg akart fordulni, de az orosz katonák intettek, hogy mehetünk tovább. Kimentünk a pincékhez. Anyám másnap reggel bejött a faluba. Hazament és a szomszédok segítségével lehurcolkodott a ház pincéjébe, a frontveszély miatt. Többen is voltak ott. Nemsokára mi is apámmal hazamentünk. A krumplit letakartuk deszkával, hogy úgy nézzen ki, mintha fekhely lenne, hogy az oroszok el ne vigyék. A faluba érkező orosz katonák zaklatták a pincékben megbúvó embereket. Az asszonyokat föl akarták vinni, hogy erőszakot kövessenek el rajtuk, de egy orosz tiszt nem engedte. Ez a tiszt mondta apámnak, hogy ne maradjon otthon, mert viszik az embereket árkot ásni, sáncot építeni. Ezért apám visszament a pincékhez. Azok közül, akiket aznap elvittek dolgozni, hárman egy német belövéstől meghaltak. A bombák a Duna túloldaláról, Ebed felől jöttek.

Egyszer, amikor éppen kint voltam az utcán, föntről lefele jött öt német katona a főúton, összekapaszkodva, meg akarták adni magukat. Egy az utcán posztoló orosz katona ezt látva elébük állt és lelőtte őket, engem pedig behessegetett egy udvarba. Davaj, davaj – mondta.

 

               fenykep0230.jpg                                           fenykep0237.jpg

családi fotó Baumannék portáján az 1930-as években (ma TSZ-udvar)                              a hétéves Baumann Katalin

 

A kitoloncolás, az üldözés 1945 tavaszán kezdődött. Mi abban a házban laktunk, amelyben ma a TSZ iroda van. Ez a ház a saját tulajdonunk volt.  Június 15-én egy rendőr puskával bejött a házba és átvitt bennünket a Hangya épületébe, a táncterembe. Azt mondta, ha nem megyünk, agyonlő. Éppen aratásból jöttünk, izzadtan, piszkosan, de még azt se engedte meg, hogy megmosakodjunk és átöltözzünk. A teremben sokan voltak, táti férfiak, nők, gyerekek, akiket a nap folyamán odatereltek. Egész éjjel ott tartottak bennünket. Reggel lovaskocsival bevittek az esztergomi kaszárnyába. Nemsokára azonban anyámmal sikerült megszöknünk, valahogy kijutottunk a kapun. Elmentünk egy Mikus nevű suszterhoz, ahol vacsorát kaptunk. Az éjszakát  a kerek templommal szemben egy kocsma padlásán töltöttük. A kocsma tulajdonosa, bizonyos Kertészné, megengedte, hogy nála legyünk, de óvatosságból fölküldött a szénapadlásra. Rajtunk kívül volt ott még két táti asszony, akik szintén elmenekültek a gyűjtőből. Kertészné adott nekünk enni, ennek fejében a szőlőjében dolgoztunk. Kinn a szőlőben nagyon vigyáztunk, nehogy valaki észrevegyen és fölismerjen bennünket, szinte állandóan hajlongtunk, bujkáltunk. Itt voltunk pár napig, aztán – mivel sokáig nem maradhattunk - elmentünk Dorogra gyalog anyám testvéréhez, Lizi nénihez. Itt meglátogatott bennünket anyám másik testvére, Magda néni, aki Táton lakott, és azt a hírt hozta, hogy már nem keresnek bennünket. Így hát hazamentünk. De alighogy hazaértünk, mindjárt elkaptak, és már raktak is a lovaskocsira, és vittek be Esztergomba az internálóba. A kocsin velünk szemben egy táti ember ült, őt állították mellénk őrnek. A puskáját a lábához szorította, és nagyon szúrós szemmel nézett ránk. Olyan durván rárivallt anyámra, hogy azóta se felejtem. Azt mondta: „Most próbáljon megszökni, úgy agyonlövöm, mint a kutyát!” Az internálóban nagyon csúnyán bántak velünk. Orosz katonák erőszakoskodtak a lányokkal. Nappal kivittek bennünket utcát söpörni, este behajtottak. Magda néni járt be látogatni bennünket, és amikor anyámat nemsokára elvitték egy pesti internálóba, Magda néni fogadott maga mellé. Anyám több helyen is be volt zárva Pesten. Ez idő alatt Magda néni vitt neki egy héten egyszer  ennivalót, mivel hetente csak egyszer engedélyezték a látogatást. Voltak a táborban fogva tartott német katonák is, akik semmi ételt nem kaptak a táborban. Ha Magda néni nem visz nekik is, éhenpusztulnak. Többen közülük annyira legyöngültek, hogy attól haltak meg, nemritkán úgy, hogy a nyitott WC-be estek bele, és belefulladtak. Néhányukat úgy megvertek, hogy a verésbe haltak bele.  Az őrök kínozták az embereket, ezt anyámtól is tudom, - nem csak a német katonákat, de a civileket is -  szögekre állították, tűzzel égették a talpukat, puszta szórakozásból. A táti Ecker Ferenc ilyen kínzásokba halt bele. Mindenkit gyötörtek, de a papokkal bántak a legkegyetlenebbül. Le nem vették a szemüket róluk, folyamatosan kínozták őket, lelkileg és fizikailag. Emlékszem, valamikor a 60-as években, az újságban is lehetett olvasni, hogy az egyik legelvetemültebb fogvatartónak, egy sárisápi illetőnek, milyen díszes temetést rendeztek halálakor. Anyámat két év után engedték haza. Mivel házunk nem volt, őt is befogadta Magda néni. Ezért aztán Magda néni házát is elvették, bútorostul. Egy másik családhoz raktak bennünket. Ott voltunk 10 évig. Anyám csak nagy nehezen kapott munkát a fatelítőn, mert az internálóból hazatérteket általában sehova se vették fel dolgozni. Viszont hetente jelentkezni kellett. Anyám csak annyit keresett, hogy engem el tudjon tartani. Apámat közben elvitték Kelet-Németországba, bányába dolgozni, mivel Németországban különösen is kevés volt a férfi. De szerencsére nem maradt ott sokáig, mert sikerült neki átszökni az amerikai zónába. Passau mellett telepedett le, Heiningben. Ott dolgozott 11 évig. Haza sokáig nem jöhetett. 11 év után az esküvőmre engedték csak haza egy hétre. Apám ekkor egy fekete Wolkswagent küldött nekünk, nászajándékul. Apám nagyon dolgos ember volt, ki tudta fizetni az autó árát. Előtte volt egy Moszkvicsunk, az volt az első autó Táton. 

 

elso-auto.png                         fenykep0232.jpg

                  az első személyautó Táton                                                     a fekete bogárhátú Farkasék háza előtt

 

1961-ben anyám kivándorolt Passauba, apámhoz. Stuttgartba jártak dolgozni egy cukorgyárba. Apám 1964-ben meghalt. Heiningben temették. Mire mi a férjemmel kijutottunk, már el volt temetve. Exhumáltuk és hazahoztuk Tátra, ma itt van eltemetve.  Anyám Németországban maradt, mert ott kapott nyugdíjat. Egyszer amikor látogatóban járt nálunk, visszafelé menet, a vonat oldalára valaki egy kommunistaellenes feliratot helyezett el, és emiatt később senki aki a vonaton utazott, nem kapott beutazási engedélyt Magyarországra. Ebbe anyám belebetegedett, kórházba került. Kértünk kiutazási engedélyt, hogy meglátogathassuk. Csak saját felelősségre hozhattuk ki a kórházból, de megtettük, és hazahoztuk autóval. Ez egy elég tágas autó volt, amit külön azzal a céllal vettünk, hogy anyámat fekvő helyzetben is hazaszállíthassuk.

Anyám, amikor hazajött az internálóból, hozott egy éneket, amit ott az internálóban költöttek. A pincéknél a barátainknak is megtanította, de persze csak olyankor énekelték, amikor az ajtók, ablakok csukva voltak. A volt internáltaknak szigorúan megtiltották, hogy a gyűjtőtáborokban történtekről valaha is bárkinek beszéljenek. Azzal fenyegették őket, hogy ha mégis „eljár a szájuk”, újból internálóba zárják őket, ahol még sokkal rosszabb lesz a sorsuk, mint volt.

Bátyám, Baumann Lipót besorozott német katona volt, a háború végén fogságba esett, internálóban halt meg Máramaros szigetén. Adolf Lipót, táti fogolytársa itt látta utoljára, nagyon betegen.

Néha elgondolkodom azon, milyen különös is az élet. Mindenünket elvettek, nincstelenné tettek, öt különböző helyen laktam, hánykolódva, ahol és amikor csak bírtak, belénk rúgtak, és mégis, nekünk ma több van, mint azoknak, akik valamikor kisemmiztek bennünket.

Az elszenvedett sérelmek ellenére, igyekszem nem haragudni azokra, akik bántottak. „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” – tartja a mondás.  Az évek alatt megtapasztaltam, hogy Isten segítségével ez nem is lehetetlen.                                                                                 

                                                                                                 Farkas Béláné, szül.: Baumann Katalin

 

                      fenykep0234.jpg                         fenykep0235.jpg

                 Katalin az édesapától kapott harmonikával                       táti lányok társaságában 1952-ben  (hajlevágás előtt)

 

 

          baumann-mihalyek.jpg    Baumann Mihály és Baumann Mihályné szül.: Szabó Katalin

 

magda-neni.jpg    Bűne az volt, hogy befogadta a kisemmizetteket. Ezért az ő házát is elkobozták.

              Magda néni    

 

 

kati-neni.jpg    Farkas Béláné, Kati néni tősgyökeres táti. Látszik ez a megjelenésén, gondolkodásán, beszédén, mert az erős helyi gyökerekkel rendelkező emberek általában hordoznak magukban valami időtlen mosolygós nyugalmat. Kati néni arca mindig derűs. Egész megjelenésével életörömet sugároz. Amikor szól, mélyen az ember szemébe néz. Mintha csak az égi szeretetre akarna emlékeztetni. A mennyeiekre. Az égi valóságra, melyhez ő szívből ragaszkodik, akkor is, ha az élet kemény próbák elé állítja. Mert tudja, hogy a hűség mindennél többet ér, és a fényt, a mennyeit, vinni kell, vinni és sugározni.           

 

 

                  

A magyarországi németek második világháború utáni meghurcolása

 

A háború után internáltak jelentős része német nemzetiségű volt. Őket nem csak társadalmi helyzetük, vagyoni állapotuk miatt, de nemzeti hovatartozásuk alapján is megbélyegezték, meghurcolták (a hivatalos megfogalmazás szerint: rendőrhatósági őrizet alá helyezték.) Ennek ellenére megállapítható, hogy a háború utáni internálások alapvetően a marxista-leninista osztályharc jegyében zajlottak.
Kifejezetten németellenes intézkedést az 1946-ban kezdődő deportálások, a német lakosság Magyarországról való kitoloncolása jelentett. 1945 végén az a döntés született, hogy a magyarországi németek egy részét ki kell telepíteni Németországba. Az erről szóló kormányhatározat 1945 december 29-én jelent meg, a szövetséges nagyhatalmak, mindenekelőtt a Szovjetunió  utasítására. A határozat értelmében minden érintett településen névlisták készültek a kitelepítendő személyekről.
Az  1945. nyarán Potsdam-ba összehívott nagyhatalmi  konferencián  a legyőzött európai államok közül egyedül a Magyarország területén élő németek vagy egy részük kitelepítését írták elő.  Olaszországot, Romániát nem kötelezték hasonló eljárásra, ami legalábbis azt látszik bizonyítani, hogy nemcsak a németek elleni intézkedésről volt szó. A magyarországi németek kitelepítését a győztes oldalon álló csehszlovák kormány is szorgalmazta, mégpedig azért, hogy a helyükre át­telepíthesse a szlovákiai magyarokat. (Baranyában a Bácskából, szerbek elől menekülő magyarok tömegei is gondot okoztak.) Ugyanakkor tényként meg kell állapítanunk, hogy  1945 tavaszától a magyar lakosság egy részében is érezhető volt a németellenes hangulat, amit korabeli újságcikkek, politikusok nyilatkozatai is alátámasztanak. A Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt egyértelműen támogatta a kitelepítést.
Az első vonatszerelvény, amely az elüldözött német lakosokat szállította Németországba, január 19-én indult el Budaörsről, ezért ezt a napot ma a magyarországi németek kitelepítésének emléknapjaként tartjuk nyilván. 
A kitelepítésről szóló rendelet  a hazai német kisebbség kollektív felelősségén alapult, és kitelepítési oknak tekintette, ha valaki magát az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta, ami fontosabbnak minősült még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is. A kitelepítettek állampolgársága megszűnt, vagyonuk az államra szállt.
A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István író-politikus, Mindszenty József hercegprímás, illetve a Szociáldemokrata Párt.

nemetek-kitelepitese.jpgA többször leállított, majd újraindított deportálások 1948. június 15-én értek véget, eddig az időpontig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe szállítottak. Az elmenekültekkel együtt 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma. Magyarországról a Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el, ahol harmaduk elpusztult a munkatáborokban. Tátról azért nem volt tömeges deportálás, mert Dorogon megállt a kitelepítés. Azok a tátiak, akiket kitelepítésre ítéltek, már a tokodi vasútállomáson gyülekeztek, de nem vitték el őket. 
Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire tehető. Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949. évi népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.
A rendszerváltás óta Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről. 

- - - - - - - -

 

Kevéssé ismert a délvidéki (vajdasági) németség háború utáni sorsa. A trianoni békeszerződés értelmében 1920-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt,  ma Vajdaságnak nevezett területen 459 000 magyar, 378 000 szerb, és 310 000 német nemzetiségű lakos élt.

1944. október 18-án kezdődött meg az a kálvária, mely 1948-ig 40-60 000 magyar és becsült adatok szerint 120 000 német halálát eredményezte.  Közel 40 internálótábort alakítottak ki, amelyekbe több tízezer német és magyar nemzetiségű személyt zártak, embertelen körülmények között tartva őket (egyes adatok szerint 140 000 németet tartottak fogva, akik közül 1948-ban csak 24 941-en kapták vissza állampolgárságukat ). Egész német falvak néptelenedtek el (helyükre dél-szerbiai lakosok érkeztek később, felborítva Vajdaság etnikai arculatát).

1945 nyarán a potsdami konferencián a szövetséges hatalmak véglegesen eldöntötték a lengyelországi és csehszlovákiai szudéta- és kárpáti-németek teljes, míg a magyarországiak részleges kitelepítését, azonban a jugoszláviai németek kérdése az állam belügyévé vált. 

A vajdasági németek sorsáról a szerb többség akaratnyilvánításának megfelelően Tito döntött, minek következtében az enyhébb büntetés a kitelepítés volt, melynek fejében legalább az áttelepülők életben maradhattak, 120 000 honfitársukkal ellentétben, akik bíztak ártatlanságuk elismerésében - velük a partizánok és az embertelen fogva tartás-internálás körülményei végeztek.

A koncentrációs táborok 1948. március 1-ig működtek, mikor nemzetközi nyomásra Jugoszlávia kénytelen volt felszámolni azokat, a kényszermunka és a kitelepítés azonban továbbra is zajlott. Az eredmény egyértelmű, mely a genocídium jegyeit hordozza magán, az egykor 310 000 fős vajdasági németség eltűnt.

Nikola Kmezic, egykori kommunista politikus, a titói vezetés egyik kulcsembere, utólag a következőképp emlékezett meg az 1944-45-ös vérengzésről: A legnagyobb bűn a több tízezer vajdasági magyar és német üldöztetése és kiirtása volt. A németek és a magyarok üldöztetését és kiirtását bizonyos fokig próbálhatjuk mi magyarázni, de ezeket a lépéseket sosem lehet és nem is fogjuk tudni igazolni. Tudom, hogy az időt már nem lehet visszaforgatni, de ezt nem lett volna szabad akkor jóváhagynunk