Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emlékhelyet emeltek a táti csata 333. évfordulójára

 A tokodi önkormányzat a táti csata 333-ik évfordulója alkalmából idén júliusban emlékművet állított a Sas-hegy táti oldalában. Az emlékmű a csata évszámát jelzi: 1685. Az évszám-emlékművet ünnepség keretében augusztus 16-án, a csata évfordulóján avatták fel, Tóth Tivadar polgármester vezetésével. Előtte a Tokodi Polgármesteri Hivatal tanácstermében Dr. Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész ismertette a csata történetét. 

 

tati-csata-emlekmu.jpg

 

Az emlékmű a csata évszámát jelzi: 1685

 

/Nagy valószínűséggel a Sashegy körül ma is látható földsáncok a táti csata idejéből valók. Itt állomásozott a szövetséges sereg jobbszárnya./

 

 

 

unnep.jpg  unnep1.jpg  az ünnepség résztvevői

 

 

 

Az Esztergom váráért folyó táti csata kiemelkedő jelentőségű eseménye a 17. század második felében zajló törökellenes hadjáratnak. Azután, hogy Bécsnél sikerült visszafordítani a terjeszkedő mozlim hadakat, a következő nagy ütközet Tátnál volt, ahol szintén súlyos vereséget szenvedett a török haderő. Ezután, hanyatló hatalmi erejük tudatában, a törökök már inkább csak a védelemre szorítkoztak.1685 augusztus 16-án Tát és részben Tokod területén hatalmas hadseregek csaptak össze. A törökök 60 000 főnyi harcosa ütközött meg a 45 000-es keresztény sereggel (németek, osztrákok, lengyelek és magyarok). 
A két tábort az Unyi-patak és a patakmenti igen nagy kiterjedésű táti mocsár választotta el egymástól. A mocsár keleti oldalán állomásozó törökök és a nyugati irányból érkező szövetségesek napokig farkasszemet néztek egymással, mígnem augusztus 15-én este, a Lotharingiai Károly herceg vezette szövetséges sereg visszavonult Nyergesújfalu felé.  A török vezérkar, abban a hiszemben, hogy az ellenség tábora mindösszesen 20 000 emberből áll, az éj leple alatt elindította a mocsáron való átkelést, hogy üldözőbe vegye az elvonulókat. Közben a herceg - mivel attól tartott, hogy a különböző egységei elszakadnak egymástól - visszafordította csapatait, és háromezer lépésnyire a mocsártól hadrendbe állította. (Más források szerint a visszavonulás színlelt volt.) 
Másnap reggel oly sűrű köd borult a tájra, hogy az ellenséges csapatok nem is láthatták egymást. Egy óra múlva azonban fölszállt a köd. A 30 000 lovasból és 12 000 gyalogosból álló török hadsereg, mely az éj folyamán átkelt a mocsáron, csak ekkor vette észre, hogy alig fél ágyúlövésnyi távolság választja el a szövetséges seregtől. Az ágyuzást a törökök kezdték, de a tűzéreik rosszul lőttek. A törökök azt hitték, hogy az ellenség már Nyergesújfalu alatt van, az ágyuik rosszul voltak beállítva, golyóik mind a szövetségesek háta mögött  csaptak le. (Valószínűleg a meglepetéstől elfelejtették korrigálni a célpontot.) Ezzel szemben a szövetségesek higgadtan és pontosan lőttek, minden lövésük talált.   A csata dél tájban ért véget,  és csak a szövetséges csapatok nagy kimerültsége mentette meg a szerteszét futott török hadakat a végromlástól.  A krónika szerint akkor mérték a döntő csapást a törökökre, amikor a Duna és a Strázsahegy  (folytatás a 2. oldalon)
felől sikerült őket oldalt támadni és a mocsárba szorítani. A török fővezér a mocsár innenső oldalán megpróbálta fölújítani a harcot, de mivel seregének csak csekély részét tudta újból hadrendbe állítani, - folytonosan nyugtalanítva a magyar lovasság által, - végülis visszavonult Buda felé. A török fővezér, Sejtán Ibrahim, a vereség büntetéséül már Nándorfehérvárt megkapta  a szultán által küldött selyemzsinórt, mellyel önmagát kellene megfojtania.
Harmadnapra a táti győzelem után Érsekújvárt is sikerült visszafoglalni a szövetséges csapatoknak, s ezzel a párkányi járás területe is teljesen fölszabadult a török járom alól. E kettős diadalt leírhatatlan öröm és lelkesedés érzetével fogadta a keresztény Európa. A nagyobb városokban – pl. Róma, Velence,Nápoly, Köln, Bonn, Brüssel, Düsseldorf, Hamburg – hálaadó istentisztelettel egybekötött ünnepélyeket rendeztek, s az összes harangok zúgása mellett örömmel lőttek ágyúikkal, emlékérmeket vertek.
Sajnos a heves harcok következtében Tát falu csaknem teljesen elpusztult, lakossága szétszéledt. 
Az események további sora: 1686. szept. 2-án fölszabadult Buda, 1688-ban Nándorfehérvár (Belgrád), majd 1697-ben Savoyai Jenő fényes győzelmet aratott Zentánál. Az 1699-es karlócai béke után már csak a Temes vidéke maradt a töröké.
Az  idén augusztus 16-án rendezett ünnepség keretében felavatott emlékmű, a beton alapba állított acél tartószerkezetre erősített nagyméretű 1685-ös évszám, messziről is jól láthatóan jelzi azt a helyet, ahol Lotharingiai Károly herceg, fővezér a harc idején tartózkodott.
Az esemény párhuzamot állít azzal, hogy idén 170 éves a modernkori magyar honvédség. A piros-fehér-zöld lobogó alatt először az 1848-as szabadságharcban fogtak fegyvert magyar katonák. Ezen ősök utódai védik a mostani határainkat, - az ország függetlenségét, szabadságát.

 

                                                   apakepe.png

 

                                                                               korabeli metszet a táti csatáról /1704-ből/
                                                              Az ábrázolás a csatajelenetet az ebedi domb felől örökíti meg.